Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

Kézen fogva a jövővel

A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.

Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.

Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.

Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.

De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.

Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.

Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.

Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.

Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,

hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.

Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.

A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:

amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,

vagy csak a kijelzőt nézzük.

Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –

a gépek mellett is megőrizzük.

A technológia eszköz.

Az ember adja a tartalmat.

És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,

hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.