A szív jól döntött

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.

Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.

– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.

A férfi elmosolyodott és válaszolt:

– Fogalmam sincs, csak megyek.

Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.

A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:

– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?

A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:

– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.

A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.

A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.

Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.

– És mit fogsz csinálni?

Petra csak ennyit mondott:

– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.

A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.

Nem ment vissza.

Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.

Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

Ihlet

Gőzölög előttem a csésze,

a tej lassan összekeveredik a barna kávéval,

és bennem is megmozdul valami,

amit még nem neveztem nevén, de már közeledik.

A cukor elsimul, eltűnik,

ahogy az első gondolat is beépül a napba.

Minden korty közelebb hoz valamit,

ami régóta vár a papír szélén.

A szavak leülnek mellém,

nem hangosan, csak biztosan.

A papír figyel, mert érzi,

hogy most történik meg az, amit keresek.

A toll a kéz alatt engedelmes,

nem kérdez, csak követ.

Egy csésze kávé — és kibomlik bennem az igaz,

amit máskor nem találok meg ilyen könnyen.

Amikor az utolsó korty is elfogy,

a vers már ott van előttem,

éppen úgy, ahogy lennie kell —

kávéillatból születve.

Nem lát engem senki

Nem lát engem senki.

Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,

nem hagyok árnyékot a földön,

nem hagy nyomot a léptem.

Mosolygok, mert azt tanultam,

hogy aki tart másokat, az nem remeghet —

de belül néha elfárad a szív,

ha mindig ő az erős.

Nem kérdezi senki, hogy bírom.

Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.

Csak azt, hogy adok-e még,

van-e még bennem egy újabb csoda.

Nem lát engem senki.

Pedig ott vagyok minden sorban,

minden ölelés mögött,

minden percben.

Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,

nem várok vállveregetést —

de talán majd egyszer lesz egy pillanat,

amikor valaki végre a szívembe lát.

Addig is maradok, aki vagyok:

szívből adó, igaz ember.

Nem eltűnök — hanem ragyogok,

akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.

Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.

Olvasáshoz kattints ide.

A tízéves rózsa

A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Pillanatnyi boldogság

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.

Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.

Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.

És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

Maradj még

Vörösen lélegzik a pohárban a bor,

fénye fölött ezüst hídra lép a Hold.

A percek lassan nyílnak, belénk simul a mámor,

s a szívet megtalálja Ámor.

A vágy körénk hajol, nem kérdez, csak figyel,

szerelmesen átölel.

A bor illatából heves történet születik,

s csókkal megpecsételődik.

Parázslik a levegő, lelkünk egymásra talál,

a pillanat csak a miénk,

szívünk halkan suttogja: maradj még,

s érzem, hogy melletted igazán élhetek én.

A lelkek tánca

 

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,

ahogy egymásba simul a csendem és a csended.

Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,

csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.

Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.

Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —

csak lélek tud ennyire közel menni,

mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.

Arcod nem érinti az arcom,

mégis minden csókod rajtam marad;

szempillád egy sóhaj, amely elém hull,

és én elkapom, mielőtt a földre érne —

mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.

Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —

egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,

de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,

úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.

Nem lehetünk — mégis vagyunk.

Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.

És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,

a tánc újra elkezdődik,

valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.

Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,

az soha többé nem felejti el.

Ez a mi igazunk.

Ez a mi végzetünk.

Ez — a lelkek tánca.