Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.

A hó tudja a nevem

Egyedül áll a hófödte ágon,

mint elfelejtett imádság az Ég peremén.

Alatta a táj fehérbe simul,

csendje puha, akár az emlékezés.

Hópelyhek érkeznek hangtalan,

szelíd köröket fonva köré.

A tisztaság fényként árad bennem,

lassan belém költözik.

A fehérség védőréteggé válik,

betakar múltat, rezdülést, sebet.

A várakozás lassú szívverés,

hol bennem dobban,

hol a tél szívében.

Feloldozás lebeg a levegőben,

mint hópehely, mely megpihen.

És egyszer csak

a hó tudja a nevem.

Név nélkül, súly nélkül, zajtalanul.

Az élet a tollak alatt pihen,

melegen, törékenyen,

s tovább fénylik bennem

a tiszta tér csendjén át.

www.muzsakkonyvtara.hu

A romok között

A hajnal port rajzolt a falra,

ahol egykor nevetés lakott.

Vakolat alól előbújt emlékek

poros tekintettel néztek rám.

A romok között üveg nélküli ablak állt.

Fény csorgott át rajta csendesen,

mint víz a kövek között.

A falak emlékeztek, suttogtak.

Minden, ami összedőlt bennem,

most itt állt előttem.

Tenyeremben rozsdás kulcs pihent,

ajtó már rég sehol.

Mégis mozdult valami belül.

A rom azt súgta halkan:

ami elveszettnek látszik,

csak alakot vált –

és újjászületik.

Nézd a rózsát.

Őrzöm a szót

A költészet bennem születik,

mielőtt megszólalna bennem a szó.

Ott kezdődik, ahol csend marad,

és a lélek mégis megszólal.

Szavaim hordozzák az időt,

veszteséget, felállást, utat.

A sorok mögött életem áll –

felelősség és igazság.

A szó által marad meg a hangom,

anyanyelvem lüktet bennem tovább.

Írok – hogy megőrizzem azt,

ami magyar szívből született.

www.muzsakkonyvtara.hu

INTERJÚ Aurora Amelia Joplinnal

 

INTERJÚ

Aurora Amelia Joplinnal

Szász Zsolt,

az Erdővidéki Térségi Televízió munkatársának riportja

Bemutatás

Aurora Amelia Joplin költő, író, festő, a Múzsák Könyvtára irodalmi közösség és weboldal alapítója.

Alkotásaiban az emberi tapasztalat, az önazonosság és a belső jelenlét kap hangsúlyt.

Az alábbi beszélgetés egy letisztult önvallomás életútról, alkotásról és felelősségről.

Mondd ki, ki vagy?

Hogyan határoznád meg önmagad ma, ebben az életszakaszban?

Aurora Amelia Joplin vagyok. Ezen a néven publikálom alkotásaimat, így ismernek az olvasóim. Ez a név ma már belső azonosulás számomra: mindazt jelenti, amit gondolok, érzek és közvetíteni szeretnék.

Megosztanád velünk életed legfontosabb állomásait,

azokat a meghatározó pillanatokat, amelyek végigkísértek gyermekkortól mostanáig?

Egyszerű családba születtem. Gyermekkorom nehéz volt. Csendes, zárkózott, nagyon érzékeny gyerek voltam. A szüleim a saját világukban éltek, kevés figyelmet kaptam. A szeretet kimondása és kinyilvánítása idegen volt számukra. Óvodában hallottam először mesét. Gyerekként sokat rajzoltam, később a könyvek lettek a társaim. Kamaszkoromban több trauma ért. Az élet lett a tanítómesterem. Autodidakta módon tanultam: figyeltem, megéltem, feldolgoztam. Férjhez mentem, családot alapítottam. Egy nehéz életszakaszban született meg az első versem, a Fohász, amely több újságban is megjelent. Ezt követően egy komoly betegség érkezett az életembe, amely új irányt nyitott bennem: festeni kezdtem. Több festményem van magántulajdonban, közülük jó néhány külföldön. Később újra visszataláltam az íráshoz. Azóta az írás mindennapi jelenlétté vált számomra.

Mit jelent számodra a család?

A család számomra megtartó erő. Kapcsolódás, felelősség és szeretet. Olyan tér, ahol az ember tanul, formálódik, és önmagává válik.

Családod?

A fiaim felnőttek, önálló életet élnek. A lányom tanul. Ma már más minőségben vagyok jelen mellettük: figyelemmel, támogatással, bizalommal. A kapcsolatunk élő és kölcsönös.

Reál vagy humán beállítottságú vagy?

Humán beállítottságú vagyok, a reál világa távol áll tőlem. A művészet az én közegem. Rajzolok, festek, írok. Egy száraz falevél vagy egy illat is képes mélyen megérinteni.

Miben merül ki a jelen idejű életed és tevékenységed?

Mi tölti ki most leginkább a mindennapjaidat?

Jelenleg lektorálással és szövegek javításával foglalkozom. Aktívan működtetem a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot és a weboldalt. Éjszaka írok – egy kedves olvasó el is nevezett a hajnal leányának. Amikor időm engedi, festek. Az írás számomra folyamatos belső munka: figyelem, jelenlét és válasz az életre.

Mikortól írsz és támogatsz másokat?

2002 körül kezdtem el írni, ekkor született meg a Fohász című versem. Később kevesebbet írtam, majd a betegségemből való lábadozás idején újra visszataláltam az alkotáshoz. Azóta minden nap írok. Ekkor született meg az első mesekönyvem is, a Csoda és Happy kalandjai, amely négy nyelven érhető el, és amelyet saját magam illusztráltam. Itt vált az írás tudatossá számomra, és ekkortól kezdtem másokat is támogatni az alkotáson keresztül.

A legszebb és a legfájóbb pillanatod?

Mit tanítottak ezek az élmények?

A négy gyermekem születése volt életem négy legszebb pillanata. Egy gyermek világra jötte maga a csoda. Ezek az élmények arra tanítottak, hogy édesanyának lenni a legszebb, ugyanakkor a legnehezebb feladat az életben. A legfájóbb élményem egy szerelmi csalódás volt. Ez arra tanított meg, hogy legyen több önbizalmam, és felismerjem: értékes vagyok. Huszonöt éves voltam ekkor.

Egy verseddel gazdagabb lenne e riport.

A repedés mentén – Aurora Amelia Joplin

Embernek születtem,

tapasztalni jöttem.

Néha összecsapnak a hullámok,

mint előttem a tenger.

Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,

majd egy szünet –

egyetlen nagy lélegzet,

ahol minden átrendeződik,

és a repedés mentén fény szivárog.

Ha az út elhomályosul,

elengedem a szorítást,

figyelek,

mert a sors ilyenkor

más irányból szólít.

Itt minden idő földi idő,

a repedések tanítanak járni,

és ami egykor angyalinak tűnt,

lassan emberré válik bennem.

Itt belül lehetek angyal,

a világ hívása elér,

lépteim súlya földre húz,

és minden nap emlékeztet:

embernek születtem.

Miért éppen ezt választottad?

Azért ezt a verset választottam, mert számomra ez foglalja össze leginkább azt, ahol most tartok az életemben. Emberi tapasztalatokról, nehézségekről és a belőlük születő erőről szól. Úgy érzem, sokan tudnak azonosulni a verssel.

Ars poeticád – avagy életmottód?

Verseim a lelkem cseppjei. A szeretet vezet, és az a vágy, hogy az alkotásaimon keresztül átadhassam mindazt, amit adni tudok. Ha egy embert megérint mindaz, amit leírtam, már megérte.

Milyen tervek, vágyak, irányok élnek benned most?

Egy nagy vágyam már teljesült: a fiammal közösen létrehoztuk a Múzsák Könyvtára weboldalt. Néhány hónap alatt önálló irodalmi platformmá vált, ahol versek, novellák és mesék olvashatók sok alkotótól. Fontos volt számomra, mert a közösségi felületeken az írások gyakran elvesznek. Nálunk mindenki saját oldalt kap, az alkotások megmaradnak és visszakereshetők. Kezdők és haladók egyaránt csatlakozhatnak. Nincs verseny, mindenki egyenlő. A weboldalt folyamatosan fejlesztjük. Ami most különösen fontos számomra, egy személyes találkozás megszervezése a közösség tagjaival, hogy az online tér után élőben is kapcsolódhassunk egymáshoz.

Mondanál még valamit?

Amit ritkán kérdeznek, mégis fontos számodra kimondani?

Fontos számomra kimondani, hogy az írás nálam nem szerep, hanem jelenlét. Szívből adok, csak azt, ami én vagyok.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az emlékek Őrzője

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.

Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne.

Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.

Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.

Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.

Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.

A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:

– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.

Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.

Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.

Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/657-az-emlekek-orzoje-aurora-amelia-joplin

Fehér palást

Fehér palást borít mindent,

hópárnák pihennek az ágakon,

a világ lélegzete lassul,

az idő térdre ereszkedik.

Jégcsapok csillanó sora

régi telek hangját idézi,

gyermekkori reggelekét,

ahol a tél mesélni tudott.

A tiszta fehérség körülölel,

megérkezik a nyugalom,

kint a tájban, bent a szívben

egy pillanatban teljessé válik.

Halk hó hull az Alföldön –

ritka ajándék ez a perc,

a Föld emlékezni kezd

egy szelíd, régi ritmusra.

A hó akkor öröm volt,

súlytalan nevetés,

piros arc, gőzölgő lehelet,

felszabadult gyermeki lét.

Szeretem e fehér perceket,

ahol megáll a sietség,

és a világ újra elhiszi,

csendben szeretni elég.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3668-a-feher-palast-aurora-amelia-joplin