Volt egyszer egy kicsi felhő, aki egész nap az égen úszott.
Fehér volt, gömbölyű, könnyű, akár a frissen rázott párna.
Napközben madarak repültek át mellette.
A szél finoman meglökte.
A Nap arany szélűre simogatta.
A kicsi felhő nagyon szerette nézni a földet. Látta a réteket, a háztetőket, és látta, ahogy az emberek sietnek, aztán este hazatérnek.
Egy alkonyaton meglátott egy fáradt kislányt az ablak mögött. A kislány a párnájára hajtotta a fejét, de a gondolatai még jártak. Ide-oda lépkedtek benne, akár apró cipők a szobában.
A felhő lehajolt az égről, egészen óvatosan. Csak annyira közel jött, hogy a kislány megérezze a puhaságát.
A felhő egy pici darabot adott magából az estének. Az a darabka fehér pihévé vált, átsuhant az ablak fényén, és rátelepedett a kislány párnájára.
A párna akkor puhább lett, a takaró melegebb, a szoba pedig szelídebb.
A kislány nagyot sóhajtott. A vállából lassan eltűnt a napi fáradtság, a szíve nyugodtabban vert, a gondolatai pedig levették apró cipőiket.
Odafent a kicsi felhő elégedetten gömbölyödött össze. A Hold fénye finoman ráült az oldalára.
– Jó éjszakát, kicsi álmodó – súgta a felhő.
A kislány elmosolyodott, és egy puha réten találta magát, ahol minden fűszál ezüstösen hajolt meg előtte, a virágok lassan bólogattak, a csillagok pedig apró lámpásként ragyogtak fölötte.
A rét közepén ott várta a fehér felhőpárna. A kislány ráfeküdt, a felhő pedig ringatni kezdte, lassan, puhán, álomról álomra.
Mire a hajnal első fénye megérkezett, a kislány kipihenten aludt tovább. A párnája még őrizte a felhő puhaságát.
Odafent a kicsi felhő továbbúszott az égen, egy pici fehér pihét pedig még visszaküldött az ablakhoz.
Az ablaküvegen megcsillant a fény. Olyan volt, akár egy apró mesepecsét.
Aki látta volna, tudta volna: azon az éjszakán egy felhő vigyázta az álmot.
