Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

Pitypang tánca

Aranyarcú rétek szépsége vagy,

napfényben ringó halk tavaszi-ének.

Szellő csókolja sárga tested,

a Föld álmodik benned, míg vársz.

Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,

bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.

Millió apró repdeső álommá,

szálló fehérséggé a rét peremén.

Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,

szellő karolja pille-könnyű léted.

Földet érsz, csendesen érkezel a

rétre, hol újra otthonra találsz.

Nem hagyom...

Nem hagyom,

hogy a jószívűségem

csak könnyű szélként szálljon,

s kihasználja az,

aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,

hogy a mosolyom üres

tükörképpé váljon,

hogy a szívem

elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,

de megtanultam,

hogy a szeretet nem vak,

hanem lát, érez,

és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,

de már látom,

kinek érdemes,

és kinek csak fény vagyok

egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,

hogy életem perceit

mások elorozzák,

hogy a boldogságom

eltűnjön általuk.

A felhők habján

Bárcsak egy felhőn feküdnék,

puha bársonyon, a nap ölén,

szelek szárnyán suhannék, és megpihennék

a napsugarak melegén.

A bársonyos felhők ellazítanának,

a napsugarak a szívembe csepegtetnének

gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.

Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.

A szememből a szeretet könnyei folynának,

a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,

de én csak feküdnék a felhők habján,

s hallgatnám a csend édes hangját.

Édes csók

Amira és John a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás mellett, nem kellettek szavak.

 A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.

 John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.

 Amira halkan így szólt:

– Ne engedj el soha.

 John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.

 

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Újra visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ne sírj, ha fáj,

A múlt, mint elhaló hajnal,

Eltűnik, mint a fény,

De újra visszatér, mint

reggel pirkadása.

Ne sírj, ha a szél zúg,

A fájdalom, mint apró porszem,

Elszáll, s a Föld magába zár,

A csendben nyugvó szíved

újra békét talál.

Ne sírj, ha a köd elnyel,

A felhők, mint álom, tova szállnak,

A Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked, mi újra fénylővé válik.

Ne sírj, mert a fájdalom tanít,

Mint a kovács, mi az acélt formálja,

Minden ütés erősebbé tesz,

S végül a lélek fénybe borul,

mint egy új csillag.

Ne sírj, a vihar elvonul,

A Föld megöleli lépéseid,

Mint a tenger, mikor partra ér,

S utána csendben, nyugodtan

elalszik.

Ne sírj, ha sötét az ég,

Mert a felhők, mint álom,

tova szállnak,

És a Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked,

mi újra felragyog.