A képzeletbeli valóság

Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.

Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.

Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.

A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.

A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.

És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.

A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.

Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.

Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Szabad-e locsolni?

A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.

Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.

Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.

A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:

– Szép reggelt kívánok!

– Szabad-e locsolni?

A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.

Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.

A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.

A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.

Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:

– Szabad.

Nem vagyok egyedül

Van egy állapot, ami átjár, könnyedén áramlik, és ott semmi sem fáj. A testem, a lelkem, az elmém és a vágyaim mind tiszták. Nincs bennük szenny, nincs bennük negatív ragacsosság – csak könnyedség és fény. Ez egy olyan hely, ahol a létezés maga tiszta, könnyed, és minden érzés a szeretet fényében születik. Mintha minden része lenne egyetlen egységnek, egy összhangnak, ami bennem és körülöttem él. Egység van, összefonódik minden velem. Nincs határ, nincs különállóság – csak a tiszta, fájdalommentes létezés. Csak a vagyok.

Ez az állapot olyan, mintha nem lenne semmi, ami kibillentene, mintha minden, ami körülöttem van, az én részem lenne. Mintha én is része lennék a mindenségnek, és minden átjárna: a szeretet, a fény, a tisztaság. Könnyedén létezni ebben a harmóniában, mint a vízben úszó hal, aki nem küzd, nem erőlködik – egyszerűen csak van. Boldogan létezik. Nem küzd, nem fél, hiszen negatív érzések nem is léteznek számára. Nincsenek.

Érzem ezt az állapotot, és szeretném, hogy mindig itt legyen, hogy minden pillanatomat átjárja. De ebben a világban, amely sokszor nehéz és fájdalmas, ahol mindenki elvenni akar, az emberek elnyomják a tisztaságot és a szeretetet a szívükben. Mégis tudom, hogy léteznek tisztaszívű emberek. Sokan elbújnak, akik a tisztaságot és a szeretetet érzik, mert érzékenyek ebben a durva világban. Ott rejlik mindenki szívében: a fény, a tisztaság és a szeretet ott él. Tudom: nem vagyok egyedül.

Ültessünk szeretetet

A szeretet talán utat tör végül,

s a szívekben elcsitul a vész,

eltűnik éhség, háború és kín,

s az ember emberként él, nem rabszolgaként.

Mindenkit egyenlő jog illet meg –

bárhova is szülessen a földre le,

bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,

csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.

Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,

ki kenyér helyett félelmet eszik,

ne legyen kéz, mely más életet eltipor,

mert az erő nem adhat jogot bántani mást.

Dolgozzon mindenki méltósággal,

ne kényszerrel, hanem örömmel,

a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,

mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.

Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,

legyen béke, mit nem tör meg fegyver,

a világ legyen közös kert mindannyiunknak –

ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.

És ha egyszer majd kérdik tőlünk:

– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –

mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:

– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.