Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.
Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:
– Szia, Bonnie!
– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.
– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.
Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.
– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül voltam. Féltem, hogy elrontom. Minden annyira összekuszálódott.
– És miért nem mondtad, hogy gyermeket vársz tőlem? – Leonardo hangja most már erősebb volt, mint előzőleg. A kérdés nem csupán a szavak szintjén, hanem valami mélyebb fájdalomban is megmutatkozott. – Miért nem mondtad?
Bonnie ajkai megremegtek. Tudta, hogy el kell mondania az igazságot.
– Mert... úgy éreztem, hogy már túl késő, hogy talán már nem is akarnád tudni.
Leonardo szomorúan nézett rá, majd lassan elmosolyodott.
– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És a fiam... az én fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Soha nem hagytalak volna el. Tiszta szívemből szerettelek. Ha tudtam volna, hogy babát vársz... Abban maradtunk, hogy írsz nekem. De egy levelet sem kaptam. Pedig minden nap vártam...
Soha nem tudtalak elfelejteni.
Ez a beszélgetés azonban nem maradt titokban. Matteo, aki épp véletlenül hallgatta meg a szülei beszélgetését, most először szembesült azzal, hogy milyen világban is élhetett volna. A férfi szavai mélyen beleégtek a lelkébe.
Később Leonardo és Matteo minden pillanatot együtt töltöttek, és a közöttük kialakuló kapcsolat szinte észrevétlenül, de mélyen formálódott. Bonnie figyelte őket, és miközben örült, hogy apa és fia egymásra találtak, egyre gyakrabban bámult ki az ablakon a hegyek felé. A múlt árnyéka nemcsak kopogtatott, hanem betört az ajtaján.
Este volt, mikor Bonnie egyedül ült a verandán. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek a sötétben. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Felkapta a fejét. Leonardo volt az.
– Nem tudtam elaludni – mondta halkan, és leült mellé. – Csak rád gondoltam. Mindig rád gondolok.
Bonnie szíve megdobbant. A sötét, csendes éjjelben minden szó hangosabbnak tűnt, minden pillanat hosszabbnak. A férfi közelebb hajolt, mintha keresné a szavakat.
– Én még mindig szeretlek. Nem múlt el, Bonnie. Semmi nem múlt el bennem.
Bonnie nem felelt. A szíve zakatolt, a gondolatai kuszák voltak. Aleandro képe felvillant előtte – a férfi, aki mellette állt, aki nem kérdezett, csak ott volt mindig. De Leonardo szavai, a múlt illata, a közös titkok mind felerősödtek.
Leonardo még közelebb lépett. Egy lélegzetvételre voltak egymástól. Bonnie nem mozdult.
– Csak egy érintés, Bonnie – suttogta a férfi. – Hogy tudjam, nem álmodom.
Bonnie lehunyta a szemét. Érezte Leonardo kezét a sajátján, és hagyta, hogy az ujjai közé fonódjon. A csend súlyos volt, de most nem kellett több szó. Ez nem csók volt, nem vallomás, csak két szív pillanatnyi egymásba kapaszkodása. Törékeny volt, őszinte és veszélyes.
Aztán Bonnie lassan elhúzta a kezét.
– Nehéz – suttogta. – Aleandro is szeret. És én… nem tudom, mit érzek. A múlt feltört bennem, és te is… túlságosan közel vagy.
Leonardo bólintott. Nem erőltette tovább. Felállt, és ránézett szerelmes tekintettel, mely tele volt vággyal.
– Tudom, hogy nem kérek könnyűt. De én még mindig a tiéd vagyok. Akkor is, ha csak csendben, távolról.
Amikor Leonardo visszalépett a házba, Bonnie még sokáig ott ült a sötétben. Zavaros érzések kavarogtak benne: szerelem, bűntudat, vágy és félelem. Tudta, hogy a döntés, amit majd meg kell hoznia, egy egész életét átformálja.
Az esték csendje már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Bonnie egyre gyakrabban tévedt ki a verandára, kezében egy pohár borral, és a sötétségbe bámulva a szíve kusza ritmusát próbálta megérteni. Nem tudta, mit keres pontosan ebben a helyzetben – talán válaszokat, vagy csak a megerősítést, hogy még mindig képes érezni.
Egy napon, amikor a ház elcsendesedett, és Matteo Aleandróval töltötte a délutánt a városban, Bonnie elindult a régi szőlősorok közé.
Meglepetésére Leonardo is ott volt
félárnyékban, fehér inge gyűrötten simult izmos testén tekintete égetett.
– Úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan, de hangja súlyosabb volt a levegőnél.
Bonnie megállt előtte, nézte a férfit, akinek arcvonásai évek alatt sem veszítettek erejükből. Megváltozott – de mégis ugyanolyan volt. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két élet, két szív, két múlt.
– Nem tudtam! Minden érzés kusza bennem. Helyes-e ez... – válaszolta végül. – A szívem nem kérdezett, válaszokat vár...
Leonardo egy lépést tett felé. Bonnie megérezte az illatát, az ismerős melegséget, amit annyi év alatt sem feledett.
– Szeretlek, Bonnie – mondta ki úgy, mintha minden korábbi hallgatás feloldódott volna e három szóban. – Mindig is szerettelek. És igen, Aleandro is szeret téged. De én előbb szerettelek már. Csak elveszítettelek egy hosszú időre.
Bonnie szemei megteltek könnyekkel. A múlt sebei felszakadtak, de most elkezdtek gyógyulni. A nő megérintette Leonardo karját, ujjaival végigsiklott rajta.
– Nem tudom, mit érzek. Talán túl sokat. Talán épp ezért félek – suttogta.
Leonardo közelebb lépett, már alig maradt levegő köztük. Az ajkuk oly közel volt, a vágyak felerősödtek. Leonardo gyengéden közelebb húzta Bonniét, és lágyan megcsókolta. A régi érzések előtörtek. Bonnie visszacsókolt. Ugyanúgy, mint a régmúltban. Aztán gyorsan hátralépett.
– Mit tettem? Aleandrót elárultam.
Gyorsan visszasietett a házba.
Aleandro a teraszon várta. Arcáról a düh és féltékenység leolvasható volt.
– Merre jártál? – kérdezte idegesen Bonniét.
– Én csak sétáltam egyet – hetente zavartan.
– Valóban? És egyedül? Bonnie beszélnünk kell! – mondta mérgesen Aleandro.
