A
nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.
De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.
– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.
Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:
– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?
Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.
Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.
– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.
És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:
– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.
A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.
Még ha csak egy pillanatra is.
