A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.
– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.
Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.
– Mint én? Egy virág?
– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.
A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.
– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.
Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.
– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.
– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.
– Megvársz, míg lemegyek?
– Persze. Nem sietek sehová.
A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.
– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.
– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.
– Lehet, hogy bénán csinálom.
Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:
– Nem bénán. Csak… igazin.
Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.
Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.
– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.
Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.
– Ezt most hogy érted?
– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.
A lány ránézett, huncut mosollyal.
– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.
– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.
– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.
Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.
– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.
Ádám nevetett.
– Ez bók, ugye?
– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.
A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:
– Most… szabad megcsókolhatlak?
Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.
– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.
Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.
Epilógus – három év múlva
Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?
Ádám nevetett.
– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.
– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.
Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:
– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.
Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.
