2025. szeptember 26., péntek

A létezés csodája



Csodálattal érzem: gyönyörű a lét,
mosoly, ölelés, könny, szenvedés – mind a miénk.
Szívünkben szivárvány, harag és szerelem,
csak ember képes élni így: milliónyi rezdülésben.
Millió érzés ölt ezer alakot,
mint folyó a partnak, úgy adjuk érzéseink.
Minden találkozás fény és tanítás,
pillanatban rejlik a végtelen varázs.
Szenvedés vihara dúlhat sokáig,
vagy elül percekben, tavasz fuvallatként ámít.
Öröm is lobbanhat egyetlen szívverésben,
mint csillag gyúl ki az éjszaka mélyében.
Rajtunk múlik mindig a választás,
akkor is, ha hisszük: nincs kezünkben a lámpás.
Az élet csoda, szent és végtelen,
szeretve kell élni – így valóban megéri.
Mert ha szívünk szeret, minden nap ünnep,
ajándék a reggel, a napfény, a csend.
A csoda nem messze, nem másutt vár:
te vagy a forrás, a szív tiszta tükre.

A költők nyelve



Költők vagyunk, s írók — szívünk nyitott az apró rezdülésekre,
minden fényt, árnyékot, csendet és viharos hullámot érzünk.
Másképp látunk: a világ hangjai nálunk dallammá válnak,
a szavak tánccá, a fájdalom és az öröm festménnyé válik.
Más nyelven értünk — egy titkos, láthatatlan szál köti össze a lelkeket.
Nem kell magyarázat, nem kellenek hidak:
egy szó, egy pillantás, egy mosoly, és felismerjük egymást.
Sokszor hittük, egyedül járunk,
hogy a magány kíséri minden léptünket,
de amikor találkozunk,
szavaink egymásba fonódnak,
és ráébredünk: nem vagyunk egyedül.
Mi költők és írók
az élet minden árnyalatát felvesszük,
minden érzést, minden titkot megőrzünk a szavainkban,
metaforákból szőtt tükörként mutatjuk meg a világot,
melyet mások talán sosem látnak.
Egy nyelvet beszélünk mi, költők, írók.
Más nyelven értünk.
Otthonunk a metaforák,
a rímes szavak tánca,
a képzelet végtelen világa —
itt él a lélek, itt születik a fény, melyből a világunk áll.

Utolsó kenyér



 "Valahol a Tisza háton

élt egy gazda, Pál barátom" –
Fogadjátok szeretettel!
Utolsó kenyér
"Valahol a Tisza háton
élt egy gazda, Pál barátom" –
így kezdődött a régi ballada, amit még gyermekkoromban hallottam a falusi vásárban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy öregember tornácán hallom ennek a mondatnak a valóságát.
A fehérre meszelt fal mellett ült, előtte a kopott asztalon félbevágott kenyér, mellette egy régi tányér. A gazda, Pál, lassú mozdulatokkal szelte a szalonnát a bicskájával. Néha felnézett rám, a bajusza alatt megbújó mosollyal.
– Gyere csak közelebb, fiam – szólt rekedtes hangon. – Nem jó egyedül enni.
Leültem mellé. A kenyér illata összekeveredett a frissen meszelt fal és a szabad levegő tisztaságával.
Pál a szívéből adott, nem a kamrájából: minden falatját megosztotta volna velem.
– Tudod – kezdte lassan –, amíg az embernek van kenyere, addig nincsen baja. A kenyérben benne van az asszony keze, a föld íze, az Isten áldása.
Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy a reszkető kéz apránként kenyeret tör. Aztán előhúzott a mellényéből egy gyűrött, sárgult papírt.
– Ezt írtam még régen… mikor a világ más volt. – Átnyújtotta.
A papíron göcsörtös kézírás állt, tintával:
"Ha egyszer nem leszek,
a kenyér mellé nézzetek.
Ott marad a morzsa között
a szívem emléke."
A sorokat olvasva valami szorította a torkom. A szavak egyszerre voltak egyszerűek és súlyosak.
– Miért mutatod ezt most nekem, Pál bátyám? – kérdeztem halkan.
Ő elmosolyodott, s letette a kést.
– Azért, fiam, mert ma reggel eszem életem utolsó kenyerét.
A kenyérhéj rec

csenése közben a szél megmozdította a papírt, és a szavak mintha életre keltek volna.
Én pedig akkor értettem meg igazán, hogy nem vendégségben vagyok – hanem tanúja egy búcsúfalatnak.

Az igazság hollója



A budai vár fölött a hajnal első sugarai aranyba vonták a tornyokat. Az őrség csendben váltotta egymást, mikor egy holló rikoltása hasította ketté a levegőt. A madár fekete szárnya a királyi palota fölött körözött, mintha maga az Ég küldte volna üzenetét.
– Látod, öcsém – fordult Mátyás az ifjú apródhoz –, nem véletlen, hogy hollót hordok címeremben. Ez a madár mindig megmutatja, hol az igazság.
– Felség – hajolt meg a fiú –, az emberek azt mondják, különös erőd van: ahol megjelensz, a szegény ember fellélegzik, a hatalmaskodó pedig megremeg.
Mátyás elmosolyodott. Szemeiben szelíd fény csillant, ám hangja komollyá vált:
– Nem varázserő ez, hanem a törvény szeretete. De igaz, a nép gyakran legendát sző körém. Egyszer majd úgy emlegetnek, mint aki álruhában járta az országot.
– És igaz lesz ez, uram? – kérdezte kíváncsian az apród.
– Talán – kacsintott a király. – Hiszen néha könnyebb megismerni az igazságot egyszerű vándorként, mint aranytrónról.
A holló ismét leszállt a vár fokára. Szárnyait kitárta, mintha pecsétet ütne a szavakra. A palota kövei ekkor mintha felizzottak volna a felkelő Nap fényében.
A legenda úgy tartja, azon a hajnalon maga az Ég fogadta el Mátyást az igazság királyának. És bár évszázadok múltán alakja mesévé vált, az emberek ma is úgy beszélnek róla, mintha csak tegnap látták volna végiglovagolni az utcán, hollóval a válla fölött.

Szerelmes falevél



A szél karja felkap,
gyengéden emel, ringat,
engedem magam, lebegve, könnyedén,
mintha mindennel eggyé olvadnék.
Ősz illata ölel körbe,
a levelek zizegése lágy dallam,
minden rezdülés a szívemhez ér,
és én szabad vagyok, a szél ölében táncolok.
Föld hív, vár, befogad,
érintése átformál, megnyugtat,
falevél vagyok, szállok a levegőben,
és mikor földet érek,
szerelmesen egy szívbe betérek.

Napfény és Hó



Vágyom hangodra,
mert szeretem.
Úgy simogat,
mint puha szellő az estben.
Nem csak a lelkemhez ér,
hanem bőrömön táncol végig,
lágy, langyos érintés,
melytől minden rezdül bennem élni kezd.
Mosolyod fényében béke születik,
tekinteted fűrkésző sugár.
Érzem, belém látsz —
s örömmel engedem.
Nyitott könyv vagyok kezedben,
melyet szíved olvas,
lapjain rejtett csillagokkal.
Hangod hallani olyan,
mintha mellettem ülnél.
Szemed tükrében önmagam találom,
és a csodát érzem benne.
Meséid, mint tavaszi források,
szomjas szívem issza —
bár csak soha ne érne véget!
Engedd, hogy én is elmondjam:
látlak, s tudom,
tükörképed ragyogásában vagyok otthon.
Ne félj — csak élj!
A szeretet mindent felold,
a félelem, akár a hó, elolvad.
Én vagyok a Napfény,
engedd, hogy ragyogjak.
Felolvasztom a havat,
s ragyogásod örökre bennem él.

Újjászületés



Ma reggel mosollyal ébredtem,
és úgy érzem, mintha újra születnék.
A szívemben fény lobbant,
amely betölti a teret, ahol mindannyian együtt leszünk.
Egy év telt el,
mégis annyi kincs, annyi pillanat szövődött belénk.
A Múzsák Könyvtára nem csupán egy csoport,
hanem a szívünk közös otthona lett.
Ma, amikor ünneplőbe öltözik a lelkem,
tudom: ez az ünnep mindannyiunké,
de bennem mégis egy személyes csoda történik –
mintha szirmaimat újra nyitná a fény,
mintha minden mosolyotokban
önmagam születne újjá.