A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.

Hópelyhek tánca

A gyertyák lángja kíváncsian kérdezte: – Miért tűntetek el ilyen gyorsan?

A hópelyhek lassan, nevetve hullottak:

– A meleged elolvaszt minket, de nem bánjuk, mert így is részei lehetünk az életednek, minden rezdülésedben ott ragyogunk.

– De nélkületek olyan üres minden fény és minden árnyék – sóhajtott, miközben apró rezdülések futottak végig rajta.

– Minden pillanatban ott vagyunk, még ha pár perc alatt elolvadunk is – trillázták a hópelyhek, táncolva a levegőben, és csillogó cseppeként hullottak alá.

A gyertya fénye hullámzott, a hópelyhek lassan olvadtak, nevettek és sírtak egyszerre, mert minden érintés rövid volt, de örökké tartó emlékként maradt csendben, és újra felragyogott a szeretet fénye.

Bor dal

A Nap fénye pohárban ring,

Bíbor tűz a szőlőn kint.

Tőkék közt új dal születik,

Édes Föld és fény nevetik.

Fürtök csüngnek, dallam él,

Minden szem életre kél.

Bennük érlelődik a szenvedély,

Szívbe oldott öröm-lé.

Kortyban csillog száz varázslat,

Múltra-jelenre rátalál.

Nevetés és dal kísér,

Táncolok most vígan én.

Én, a hajnal leánya

Én, a hajnal leánya,

lépkedek a zöld tájon, lágyan,

lélegzetemmel harmat táncol a fűn,
arany szirmok hullnak a lombok alá csendben.

Szívem dobbanása az egyetlen hang,

gondjaim elolvadnak, mint reggeli pára,

marad a béke, a melegség,

a tiszta öröm lágy fénye.

Álom kapuján belépek,

szívem szabadon táncol a fény és árnyék játékán,

minden pillanat szeretettel átszőve,

minden hang, minden illat titkos mosolyt hoz nekem.

Élet állomás

 

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.

– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.

– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.

– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.

– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.

Ekkor a Tenger is megszólalt, mély zúgásban:

– Igazat mond. Én magam sodorhatnék mindenkit messze, ismeretlen partokra. De kell valaki, aki megadja a biztonságot, a nyugalmat. Az állomást, ahová hazaérkezhetnek.

A Nap lassan búcsúzni kezdett, utolsó sugarát a Horgonyra vetve:

– Te vagy az élet állomása. Nem út vége vagy, hanem pihenő, ahol a szív megtanulja, merre tovább.

A Horgony hallgatott, csak mélyen kapaszkodott a víz alatti homokba. Tudta, hogy minden hajó, minden ember, aki hozzá érkezik, nemcsak megáll, hanem erőt is gyűjt, hogy továbbindulhasson.

A tenger felett sötétedni kezdett az ég, s a csillagok lassan felragyogtak, mintha az égi állomás lámpásai gyúlnának fel.

És a Horgony ekkor halkan, csak önmagának mondta ki a titkot:

– Az élet állomás nem hely. Hanem pillanat, amikor végre mersz megérkezni… önmagadhoz.

A létezés csodája

Csodálattal érzem: gyönyörű a lét,

mosoly, ölelés, könny, szenvedés – mind a miénk.

Szívünkben szivárvány, harag és szerelem,

csak ember képes élni így: milliónyi rezdülésben.

Millió érzés ölt ezer alakot,

mint folyó a partnak, úgy adjuk érzéseink.

Minden találkozás fény és tanítás,

pillanatban rejlik a végtelen varázs.

Szenvedés vihara dúlhat sokáig,

vagy elül percekben, tavasz fuvallatként ámít.

Öröm is lobbanhat egyetlen szívverésben,

mint csillag gyúl ki az éjszaka mélyében.

Rajtunk múlik mindig a választás,

akkor is, ha hisszük: nincs kezünkben a lámpás.

Az élet csoda, szent és végtelen,

szeretve kell élni – így valóban megéri.

Mert ha szívünk szeret, minden nap ünnep,

ajándék a reggel, a napfény, a csend.

A csoda nem messze, nem másutt vár:

te vagy a forrás, a szív tiszta tükre.

A költők nyelve

Költők vagyunk, s írók — szívünk nyitott az apró rezdülésekre,

minden fényt, árnyékot, csendet és viharos hullámot érzünk.

Másképp látunk: a világ hangjai nálunk dallammá válnak,

a szavak tánccá, a fájdalom és az öröm festménnyé válik.

Más nyelven értünk — egy titkos, láthatatlan szál köti össze a lelkeket.

Nem kell magyarázat, nem kellenek hidak:

egy szó, egy pillantás, egy mosoly, és felismerjük egymást.

Sokszor hittük, egyedül járunk,

hogy a magány kíséri minden léptünket,

de amikor találkozunk,

szavaink egymásba fonódnak,

és ráébredünk: nem vagyunk egyedül.

Mi költők és írók

az élet minden árnyalatát felvesszük,

minden érzést, minden titkot megőrzünk a szavainkban,

metaforákból szőtt tükörként mutatjuk meg a világot,

melyet mások talán sosem látnak.

Egy nyelvet beszélünk mi, költők, írók.

Más nyelven értünk.

Otthonunk a metaforák,

a rímes szavak tánca,

a képzelet végtelen világa —

itt él a lélek, itt születik a fény, melyből a világunk áll.