Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

Ha kérhetek... /lélekvers/

Ha kérhetek,

csak annyit kérek:

hadd legyek mindig csend –

és önmagam.

Hadd maradjak nyugodt,

mint hajnalban a tó,

melyet nem fodroz sem vihar,

sem szó.

Ne billentsen ki sem ember,

sem zaj,

legyen bennem az egyensúly,

mint hegygerincen a Nap,

mikor még nem süt –

csak van.

Adni tudjak – mindig,

ha valakinek kell.

Ha csak egy mosoly,

egy ölelés,

egy halk: jól vagy? –

legyen belőlem kenyér.

Barátokat, tiszta szívűeket,

akik nem formálni akarnak,

csak látni,

ahogy vagyok –

és szeretni.

Ne vegyenek,

hozzátegyenek.

Mint harmat a virághoz,

napfény a fűhöz –

csak úgy.

És ha lehet…

egy helyet is kérek,

hol nincs más,

csak fák, madarak

és a szél.

Hol a csend nem magány,

hanem ölelés.

És ott legyek én –

és Mollyka, a kiskutyám.

Ahol az élet már nem álom,

hanem valóság.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

A szél tanúja

A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.

A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.

Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.

– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.

Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.

Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.

– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?

Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.

A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.