2026. július 15., szerda

Az angyal aranyajtaja



A hó egész éjjel hullott.
Lassan, puhán, mintha az ég fehér tollakat engedne a földre. A házak elcsendesedtek, az utakat betakarta a hó, és a világ olyan lett, mint egy régen elfelejtett álom.
Az erdő szélén állt egy kis ház. Ablakában gyertya égett, odabent pedig valaki az ágyában feküdt, és hallgatta a tél halk neszeit.
Egyszer csak szárnysuhogás hallatszott a tető fölött.
Egy angyal szállt le a hóba. Nem ragyogott vakítóan. Fénye meleg volt és szelíd, mint egy régi ölelés emléke.
Az ablakhoz lépett, tenyerét az üvegre tette, és a jégvirágok között egy apró aranyajtó jelent meg. Az ajtó mögött egy kert rejtőzött.
Tél volt ott is, mégis virágzott minden. Fehér rózsák nyíltak a hóban, az ágakon ezüstharangok csilingeltek, a kert közepén pedig egy bölcső ringatózott.
Nem feküdt benne senki.
Csak egyetlen, puha fény pihent a párnáján.
Az angyal óvatosan kiemelte, és áthozta az éjszakán. A fény átsiklott az ablakon, végigsimított a szobán, majd megpihent az alvó mellkasán.
Meleg volt. Lassan együtt emelkedett és süllyedt a lélegzettel.
Odakint meghajoltak a hóval borított ágak. A hó tovább hullott, a kis ház pedig csendesen pihent a fehér éjszakában.
Az angyal leült az ablak alá, szárnyát a ház köré vonta, és lassan minden elcsendesedett.
A nyugtalan gondolatok egymás után elmaradtak.
A szívben őrzött régi fáradtság enyhülni kezdett, mintha valaki gyengéden levette volna róla az elmúlt napok terhét.
Az angyal még egyszer az ablakra nézett.
– Ami ma nehéz volt, azt most tedd le – suttogta. – Pihenj. Ezen az éjszakán a szeretet vigyáz rád, és reggelre könnyebb lesz a szíved.
Az aranyajtó lassan bezárult a jégvirágok között.
A bölcső tovább ringatózott a láthatatlan kertben.
A szobát melegség töltötte be, és a szeretet csendesen őrizte az alvót egészen hajnalig.

2026. július 13., hétfő

Annyiszor megszületsz


Valahol felém hajlik az utad,
mint esti fény a folyó tükrére.
A távol hegyek mögött őrzi arcod,
tekinteted elér álmaim mélyére.
Álmomban végigsimítod az arcom,
mintha rég ismernéd vonásaimat.
A vállamra hulló éveket is szereted,
s ujjaid nyomán kivirágzik a bőröm.
Sokszor megéltem már első percünket:
a tenger lábunkhoz teríti az alkonyt,
a homokban két út egymásba mélyed,
s ajkad szerelmesen suttogja a nevem.
E földön vagy egy távoli dimenzióban
egyszer egymásba ér a két szív ritmusa.
Addig álmaimban mindig rám találsz,
s bennem annyiszor megszületsz újra.

2026. július 10., péntek

A színek belső nyelve



Nemcsak látom a színeket,
érzem őket a kimondás előtti térben,
ahol a szó még nem szó,
csak rezdülés,
halk, ősi akarat.
Az arany nekem
emlékező méltóság,
templomcsend a mellkasomban,
ahol minden veszteség
lassan szent jellé válik.
A kék több az Égnél,
több a tengernél,
kapu két világ között.
Ha belenézek,
a végtelen néz vissza rám,
s bennem felszikrázik
egy időn túli táj.
A bíbor a vér imája,
a szerelem mély pecsétje,
női erő,
mely hang nélkül is
megremegteti az éjszakát.
A fehér bennem
születés előtti csend,
tiszta lap az Isten tenyerén,
ahová az kerülhet,
ami igazán megszentelt.
A zöld a Föld lélegzete,
gyökér és gyógyulás,
egy levélbe zárt üzenet:
ami lehullott, gyökérbe fordul,
s új hajtásként felel.
A lila bennem a titkok palástja,
múzsák halk lépte a küszöbön,
álom és valóság között
egy ibolyafényű mezsgye,
ahol a láthatatlan
először nevet ad magának.
S vannak színek,
amelyeknek nincs neve.
A hiány árnyalata,
kimondatlan mondatok fénye,
a túlélés halk, mély ragyogása,
amit földi szem soha nem lát,
mert csak belül nyílik ki.
Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.
Színei átjárnak,
mint hajnalban az Aurora
rózsaarany szárnya,
s ahol hozzám érnek,
művé érik bennem
a láthatatlan.

2026. július 8., szerda

Sugárból font madár


Ha ránk nehezül a napok szürke köve,
belül még mozdul az élet gyökere,
egy vékony repedés átjáróvá tágul,
s a zárt kapu végül sarokig kitárul.
A bánat malma őrölt már elég port,
de parázs maradt ott, ahol szív volt,
hamuból kel fel a kimondott erő,
lépcsővé válik minden régi kő.
Az Ég peremén rózsaselyem lobban,
hajnal mosakszik csillagporos habban,
s amit elvett a hosszú, vak vihar,
visszatér bennünk, mint sugárból font madár.
Így nyílik át az ember önmagán,
fény tör elő a megrepedt falán,
ki egyszer átlép az izzó résen át,
többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

2026. július 7., kedd

Lelkem is Magyar





Magyarországon születtem,
magyar lett az anyanyelvem.
Magyarul dobbant meg a szívem,
magyarul szólal meg a lelkem.
Magyarul ír a kezem,
magyarul szól nekem.
És amit bennem a csend vár,
az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,
szívet melengető magyar soraim.
Hisz a szellő is így simogatja arcom,
az eső is magyarul zuhog nekem.
Minden lélegzetem magyarnak érzem,
minden szóval közelebb lépek hozzád.
Ami bennem él, az mind hazatalál,
ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,
mint eső utáni finom, tiszta levegő.
Mint ezernyi réti virágmező,
illatfelhő az ég peremén.
És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,
minden válaszom ugyanaz marad:
magyar szóval lettem igazán otthon,
magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.

Vasasné Koszla Beáta és Aurora Amelia Joplin közös verse Körömcipő

 

V.K.B

V.K.B
Éjszaka fénye értem nyúl halkan,
csak lépkedem, ahogy követ a hajnal.
Báli ruhám ring, a szélre tapad,
s körömcipőm kopog, az éj csak hallgat.
A.A.J
Vizes köveken nyomomban ég a vágy,
combomra simul az éjvörös ruhám.
Szívem vad ritmust ver minden léptemen,
sarkam csókokat szikráz a köveken.
V.K.B.
Körömcipőmben a léptem táncra kel,
s az égig lassan felemel.
Karcsú kezével körbefonja lábam,
s én átadom magam e csodás ragyogásnak.
A.A.J
Piros cipőmben lépek most elébe,
szeme parazsa rám lobban az éjbe.
Karja körém zár, s a hajnal ránk talál,
ajkán a csókom bíbor pecsétként áll.

2026. július 6., hétfő

Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse Sors

 Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse










A sorsom útja hozzád vezetett,
minden könnyem téged keresett.
Szívedben végre otthonra lelhetek,
s csókodban örök szerelemre ébredek.
Életeken át kutattam léted.
Tudtam, egyszer Rád találok, de addig csak remélek.
A remény, hogy ez így lesz, csak az éltet.
Mikor megláttalak; tudtam: maradok végleg!
Megláttuk egymást, s a sors belénk remegett,
tekinteted ajkamig vágyat vezetett.
Egyetlen csókban a végzetünk született,
s szívem a szívedben örökre elveszett.
Állomásom Te vagy!
Sorsvonatom célhoz ért.
Itt vagy, itt kiszállok.
Szívem adom szívedért.
Csillagok közt lelkünk,
itt a Világ peremén.
Sors szőtte szőnyegen szállunk,
csak Te meg én.