2025. január 14., kedd

Szabadulás


Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

Hófödte táj


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehér takaró mindent átölel,
Fagyott kristályok fényesen csillognak,
Fenyők ágain kis cinke ül a fán,
Dalát szórja szét a téli éjszakán.
Halkan roppan a hó léptek nyomán,
Csillagfény kísér, az erdő csendjén.
Csendes éj suhan, szívemig hatol,
Csodálom a szép téli évszakot.
Elfed titkokat, betakar a tél,
Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,
Szívem ilyenkor csendben megpihen,
Tél ölel át, békét hoz csendesen.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Szenvedélyes tánc



Lobog a haj, mint fényözön száll,
ajkunk édes csókban egymásra talál.
Perzsel a vágy, mint láng a szíven,
ölelésed rabja lettem hirtelen.
Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,
bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.
Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,
s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.
Szikrák gyúlnak, minden érintés,
egy villanásnyi, örök égés.
Te vagy a Hold, én a csillagfény,
együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.
Sóhajból fonunk égő álmokat,
a vágy szaggat szét minden falakat.
Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,
mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.

2025. január 13., hétfő

Jégcsókok a rózsán Aurora Amelia Joplin és Csaba Mahler közös verse.


Mahler Csaba
Óh, vérszínű szirom, álmok halk hárfája,
Fagy szorít most körbe, dér zeng bús imája.
Jégcsókok táncolnak a szél vad ölében,
Kemény a világ, s mégis szép e létben.
Aurora Amelia Joplin
Hófüggöny borítja, fénylő kelyhét rejti,
Ám szenvedély tüzét dermedt szív sem sejti.
Bár jég öleli át, titkos lángot hordoz,
A vörös rózsa él, s az ég felé sóhajtoz.
Mahler Csaba
Véred hevítne, láz gyúlna a szívben,
De jég karol át, s álmaid bilincsben.
S te állsz, hősi rózsa, a sorsok tükrében,
Szépséged zeng egy harsány költeményben.
Aurora Amelia Joplin
Vörös szirmaidban titokzatos vágyak égnek,
Mint lángoló tűz, mi a fagyban is ég,
A fagy ölel, de te ragyogsz, mint égi csillag,
Tüzed él, mikor a szél megcsókol, s hozzád ér.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,
álarcok csillannak pislákoló fényözönben.
Kavarog a tánc, nevetés zsong,
de legbelül a csend titkokat bont.
Játszunk és nevetünk, sodor a zene,
de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?
Ha lehull a lepel, mit lel odabent?
Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?
Az álarc mögött mindent szabad,
álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.
De mikor a hajnal átvág az álmokon,
kivel találkozol azon a hajnalon?
A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,
mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.
Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,
mint vállalni azt, ki igazán te vagy.
Véget ér a farsang, az álarc lehull,
a terem elcsendesül, hajnal érint,
s ott áll az ember, tükörbe néz,
és vajon mit lát? A valódi énjét?
Vagy a hamis tükörképét?

Legszebb érintések


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,
mikor harmatcsepp simul a bőrödre,
a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.
Egy arc érintése, bársonyos csoda,
egy mosolyba rejtett néma ima.
Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,
szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.
Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor
apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak
mennyei érintés.
Benne van minden tiszta fény,
s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.
Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,
puha bundában lüktető, hangtalan szó.
Szemében ott van a végtelen hűség,
a csendes menedék.
A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,
hol a lélek pihen a csend dallamában.
Virágzó cseresznyefa érintése, illata,
oly édes, mint a tenger sóhaja.
Szerelmünk haját érintve,
egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.
Ujjaim közt selymes éjbe vész,
s minden érintés újat ígér.
És ott van az érintés, mi láthatatlan,
szívből szívbe áramló hangtalan dallam.
Szerelem, mely elringat, amely összeforr,
az érintés a válasz, mi mindent összefon.
Az érintés maga az élet tapasza,
pillanatokból szőtt, örök kapocs.
Szárnyalás, mely a földön tart,
mozdulat, mely minden lelket összetart.