16 év csodája

Apró csodát láttam, mikor először megpillantottalak,

tudtam, hogy az Istentől ajándékba kaptalak.

Óvtalak minden percben, szívem ölelésében,

szeretetem ragyogott utadon, a fényességben.

16 lettél, szinte már felnőttél,

álmaid kapuján bátran átléptél.

Legyél mindig önmagad, szabad és tiszta,

szíved dalát hallja meg a világ, hiszen olyan tiszta.

És bár az idő visz majd új utak felé,

szívem fénye mindig elkísér,

Amit beléd írt a szeretet szava,

végig életed része marad.

Ki vagyok Én? /Vallomás /

Hogy ki vagyok én?

Az, amivé a pillanat formál,

aminek éppen lennem kell.

Anya, ápoló, költőnő, feleség, kertész,

lélekgyógyító, takarítónő, szakács…

és még megannyi arc a létem kaleidoszkópjában.

Egy biztos: minden cselekedetem szeretettel szőtt szál,

mely lágyan öleli az embereket,

mint a napfény a hajnal harmatcseppjeit.

Néha elfáradok,

de az írás a gyógyszerem.

Adok, mert így vagyok teremtve,

a szívem hangja irányít,

mint a folyó, amely kitartóan keresi az utat a tenger felé.

Néha elvonulok, hogy a lelkem kertjét ápoljam,

simogassam a fényét,

öleljem a belső nyugalmamat,

hadd növekedjenek a virágok ott,

ahol csak a szeretet élhet.

Nem mindenki érti meg az életem –

de ez már nem számít.

Nem várok el semmit: aki szeret, marad;

aki nem, elmegy.

Ez az élet rendje: nem lehet mindenki az életem része.

Változom, ahogy az emberek is változnak,

és megtanultam, hogy a szelek, amelyek visznek,

néha elhordják, ami már nem szolgálja a lelket.

Egyet tudok, s ki is mondom:

A szeretet a fény,

mely mindenki szívében ott él,

mint a csillagok, melyek őrzik az eget,

és ragyognak akkor is, amikor senki sem látja.

Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Éji ölelés

Csukd le szemed, csend borít mindent körül,

a világ elcsendesül, a szív halkan örül.

Angyal simítja arcod, mint anyai kéz,

s a lélek békésen nyugszik az éj lágy mezején.

Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.