Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Időtlen rezgés

Nem láttalak mégis ismerlek,

mintha régről visszatérne benned

minden, mit a csend őriz mélyen,

fényből szőtt, ősi emlékem.

Nem szóval értjük egymást,

a lélek súg, ha igazra lát.

Más hangon szólunk, mégis tudjuk —

egy rezdülésben eggyé olvadunk.

Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,

túl minden földi képzeten, szerepen.

Mintha minden sejtünk összeolvadna,

minden szavunk egymásba fonódna.

Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,

a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.

Amit hoztunk, most újra él,

nem kezdődik — csak beteljesül e lét.

Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,

magasabb, tisztább, hangtalanból.

S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —

egymás szívében.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.