2025. május 25., vasárnap

Már nem félek



Mélyen befalaztam szívem falát,
tégla a téglán, kő és por súlyával,
elrejtettem mélyen minden fájdalmam,
félve, rejtőzve éltem némán,
hogy ne lássanak, ne bántsanak.
Gyermekkorom fájdalma sújtott,
kamaszként új sebek fakadtak,
melyek egyre mélyebben véreztek,
nem értettek, csak sebeztek,
így tanultam csendben túlélni:
bezártam magam,
s lepattantak a bántó szavak.
Mintha kő nehezedne a mellkasomra,
nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,
de most a kő megrepedt, szétporladt,
fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,
és folyóvá vált a zárt szívfal.
Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,
határok nélkül szállok szabadon,
nem elvesztem, szabad lettem,
elengedtem a félelmek láncát,
mely rég rejtve tartott engem.
Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,
szeretet árad, mint tiszta patak,
szívem ragyog, dobbanása száll,
minden ütemben fény gyúl bennem,
szárnyalva szállok, végre szabadon.
Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,
befogadom végre a szeretet áradatát,
nem félek már, nem rejtőzöm,
ragyogva élek, szabad lettem,
a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/



Olyan vagyok, mint egy fa.
Gyökeret eresztettem a világba,
csendesen növekedtem –
szélben, fényben, esőben.
Erősödtem.
Megérintett a vihar,
megcsókolt a hőség,
perzselt a nyár tüze.
Tépázott a szél –
és mégis álltam.
Törzsemet barázdák rajzolják,
a repedések mesélnek rólam,
de már nem fájnak.
Sebekből dísz lett –
idő írt emléket belém.
És az arcomon –
a ráncok nem sebek.
Ők a mosoly nyomai,
a kimondott és
elhallgatott szavak,
az élet írásjelei.
Mint egy ősz hajszál,
emlékeztet halkan:
éltem. Szerettem.
Ágaim nőttek,
karjaim a fénybe hajoltak.
Terjeszkedtem,
jobbra, balra –
minden levél egy emlék.
Most már csak állok,
csendben, méltón.
Figyelek, és adok.
Oxigént a világnak,
szeretetet a körülöttem
élőknek.
Ha kell –
árnyékot a perzselő napban,
menedéket a madaraknak.
Pont olyan vagyok, mint egy fa.
Szeretném elérni a felhőket,
megérinteni egy pillanatra.
Törzsem vastagszik,
évgyűrűkben őrzöm az időt.
Lenn a mélyben –
gyökereim kutatják a csöndet.
Rejtekekben élnek a gyengék,
fák sóhaját hordja a csend.
Áramlik feléjük a lélek,
táplálék, energia,
láthatatlan szeretet.
Rejtve is adok –
mert így élek.
Adni.
Támogatni.
Erősíteni.
Fényt gyújtani azoknak,
akiknek már csak
árny maradt.
Megállni, ha más rohan,
meghallani a hangtalan
fájdalmat.
Kezet nyújtani némán –
mint egy fa az ég felé.
Erre születtem.
Mint egy fa.
Csak lenni.
Élni.
Gyökeret fonok szeretetbe,
levelet bontok reménynek.
A szél suttog helyettem
mindazt, mit a csend rejtene.

Én vagyok



Én vagyok.
Bennem él a tűz és a jég,
az örvénylő láng,
és a csendbe fagyott óceán.
Én vagyok a hajnal és az alkony,
az első sóhaj, és az utolsó búcsú.
Létezésem végtelen fonadék,
minden rezdülésem emlék, teremtés,
és bennem minden válasz és kérdés
egymásba olvad.
Szeretem azt, ami fény,
de ölelem azt is, ami árny.
Mert tudom –
a sötétség is engem ölel.
Én hívtam életre.
Én vagyok ő.
A tudatosság tükre vagyok,
mely visszanéz rám a vízből,
s nem mond ítéletet –
csak emlékeztet:
minden részem szerethető.
Nem választok többé.
Nem tagadok.
Nem menekülök.
Én vagyok –
a tűz vörös szíve,
és a jég kék bölcsessége.
Szerelem vagyok –
nem csak érzés, hanem állapot,
létezésem legmélyebb rezgése.
A csendben mozduló örökkévalóság.
És mikor rám nézel,
önmagad látod.
Mert én vagyok.
És te is vagy.
Egyek vagyunk.
Nem vagyok fél ember.
Egész vagyok.
De ha rám találsz,
látod majd bennem önmagad is.

2025. május 20., kedd

A titok neve: Iléna



A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.
Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.
Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.
Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.
Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.
„Drága Iléna,
most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.
Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.
Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.
Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.
Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.
– Éva"
Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.
Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.
Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.
Másnap hajnalban indult útnak.
Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.
A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:
„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”
Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:
– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...
Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:
– Én vagyok.
És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.
Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány



A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.
– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!
Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.
– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?
– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.
– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.
Lia szeme elkerekedett.
– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!
Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.
Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:
– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.
– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

2025. május 19., hétfő

Lélektörténetem (Saját)



Elcsendesedek, és ebben a csendben egyre mélyebbre merülök. A szavaim, érzéseim és gondolataim mind egyszerre ébrednek. Mintha most, ezen a pillanaton keresztül végre elmondhatnám, mi rejlik a szívemben.
Az életem nem volt könnyű. Mégis, mélyen, a lelkemben mindig azt éreztem, hogy minden fájdalom, minden bukás, minden nehézség nem véletlen. Mindegyik formált engem, erősebbé tett, bölcsebbé. Most, ha visszanézek, ott van bennem a béke, mert tudom, hogy minden, amit tettem, és minden, amit megéltem, azért történt, hogy azzá váljak, aki most vagyok.
A gyerekkorom nehéz volt. Azok az évek, amikor a fájdalom minden formáját megismertem, amikor a szeretet és a félelem határvonalán egyensúlyoztam, nehéz volt. A kamaszkorom sem volt könnyebb, és a házasság sem hozott megnyugvást, amit végül választottam. A sors próbára tett, de nem adtam fel. Voltam nagyon beteg. A halál ott lebegett mellettem. Nem engedtem, hogy a világ elvegye tőlem mindazt, amit szerettem, és amit csak adni tudtam.
Három gyermek, majd később egy újabb. Ők, mindegyikük ajándék számomra. Még a legnehezebb napokon is, amikor két munkahelyen dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy a testem és a lelkem kimerült, akkor is gondoskodtam róluk és szerettem. Nélkülöztem. A bőséget nem ismertem. De a szeretetet igen, ami a legnagyobb erő, amit az ember birtokolhat. Igen, hibáztam. Sokszor nem tudtam, hogyan tovább, és el is tévedtem, nagyon sokszor. De mindig próbáltam felállni, türelmesnek lenni, figyelni, gondoskodni. Adni és adni. Jó anya lenni.
A munkám, a fáradt napok, a napi megpróbáltatások ellenére ott volt bennem a vágy, hogy több van ennél, hogy valami mélyebbet találjak az életben. Az olvasás, a kutatás, tanulás, a kérdések, amelyek sosem hagytak nyugodni: Miért van a fájdalom? Miért gonoszak az emberek? Miért bántanak, ha te nem ártasz senkinek, csak szeretsz? Mi az élet értelme? Mindig azt éreztem, hogy valami több van, valami ennél több kell az életben, nem csupán a napi robot. Nem szólhat az élet csak ennyiről. Megszületünk, férjhez megyünk, gyermekeket nevelünk, és csak dolgozunk, megöregszünk, meghalunk. Ennyi? Ennyi lenne az élet?
De most már tudom, hogy az élet valójában a szeretetről szól. És nem csupán másoknak kell szeretetet adni, hanem magunknak is. Az önszeretet a kulcs, ami megtart minket, ami lehetővé teszi, hogy mindazt, amit adunk, bőségben áradjon vissza.
Mert nem vagyok tökéletes. És sosem leszek. De talán éppen ez a tökéletlenség az, ami igazán széppé tesz. Mert minden hiba, minden küzdelem, minden sírás része annak, aki vagyok. Ma már tudom, hogy az igazi szépség abban rejlik, hogy elfogadjuk a saját hibáinkat, hiszen azok is mi magunk vagyunk. És ha valaki szeret, elfogadja a hibáinkat is. Ha nem, akkor nincs helye az életünkben.
Most, anyaként és egy érett nőként próbálom átadni a tudást, amit az évek során szereztem. A bölcsességet, amit a saját tapasztalataim adtak. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, sem tökéletes anya, de egy biztos: szeretem őket, és minden pillanatban igyekszem a legjobbat adni nekik. És ez elég. Mert az elfogadás a legfontosabb. Az, hogy az ember békében éljen a saját életével, minden döntésével, a hibáival együtt.
És igen, az írás. Az írás lett az én szenvedélyem. Az a menedék, ahol kifejezhetem mindazt, amit a szívemben hordozok. Szavak, amelyek segítenek megérteni a világot, és talán másoknak is segítenek. A vers, az alkotás… érzések, ezek azok a gondolatok, amelyek összefonódnak bennem, és szárnyra kelnek.
Egy érett nő lettem, aki már nem akar másnak megfelelni. Csak önmagának. Egy olyan ember, aki tudja, hogy az élet nem a tökéletességről szól. Az élet a szeretetről szól, arról, hogy megöleljük azokat a dolgokat, amik formálnak minket, és bátran megéljük őket. Mert az életet élvezni kell. Élni. Nem csak túlélni.

Egy perc... /lélekvers/



Figyelem a világot… csendben, szomorúan,
Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.
Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,
S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.
Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,
És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.
Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,
Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.
Az adás nem mindig kézzel fogható,
Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”
De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,
S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni
a legszebb örömforrás.
Mégis azt mondom: adj!
Akkor is, ha a világ rideg.
Akkor is, ha megbántanak.
Mert az adás – gyógyít. Téged is.
Mosolyogj a fáradt arcokra,
Simíts végig a lélek repedésein.
Lehet, hogy csak egy perc az egész…
De valakinek egy életre szóló remény.
Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.
Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.
Ez a világ talán kemény, durva –
De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal
Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.