Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

A papucs

– Hova tetted a másik papucsom? – kérdezte Lili, miközben a kádban nevetve pancsolt. Kiszálni készült a kádból, és nézte, hol lehet a papucsa.

– A bálna vitte el – felelte Dani vigyorogva, huncutul.

– A kádból?

– Igen. Azt mondta, szerelmes beléd, és emlékbe kellett neki valami apró tárgy.

– A papucsom? Romantikus kis bálna!

Nevettek. A gumibálna a habok között kukucskált, mintha vidáman hallgatózna.

Lili megcsókolta Danit.

– Ha legközelebb eltűnik a hajkefém, azt is ő viszi el?

– Ha igen… akkor nagyon szeret, de nem jobban, mint én.

Dani habpamaccsal játszott, Lili orrára tette, majd nevetve megcsókolták egymást.

A bálna csendben figyelt, őrzője volt a szerelemnek.

Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

Lehajolok magamhoz (lélekvers)

Elfáradtam. Halk vagyok.

Mint csukott ablak mögött a dal.

Benn rekedtem, hangtalanul,

és magamra zárult a zaj.

Pihenni kell — nem csak testtel,

lélekkel is, mélyen, igazán.

Ahogy a Föld is megpihen,

mielőtt új tavaszra vár.

Öröm is kell. Nem csak a napok súlya,

nem csak másokért vállalt rend.

Öröm, ami szelíden érkezik,

és rám talál, mint régi csend.

Egy bögre kávé csendje reggel,

egy lépés a mezítlen fűbe.

A kutyám mosolya, ahogy

mellettem halkan szuszog.

Nem nagy vágyak, csak kicsi fények,

amik lassan visszavezetnek.

Emlékeztetnek: lélegzem,

és a jelen is lehet megszentelt.

Tér kell bennem. És meg is adom.

Nem másnak — végre magamért teszek.

Mert aki adni akar tisztán,

előbb önmagához hajol.

Molly, az időjós

Amint dördül az Ég, Molly azonnal akcióba lendül.

Takaró le a kanapéról. Fel a fotelra. Vissza a kanapéra. Aztán a szőnyeg alá. Majd őrült vágtában újra fut a fotelhoz. Villan az Ég, Molly nyüszít, kéri, vegyem fel azonnal, de közben remeg is.

Én csak állok, kezemben a teával, és nézem, ahogy hetedszerre is belegabalyodik a takaróba.

Végül megdermed, mint egy múmia, csak az orra látszik ki. Feszült csönd. Kinn dörög, villámok cikáznak.

Aztán halk, sértett hang szól, nyüszítve a pokróc alól:

„Valaki mondja meg a villámnak, hogy nem vagyok itthon!”

Azután már csak egy kupac takaró marad a szoba közepén.

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.