A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.

Béka-pizsama

 

Lili esténként mindig a zöld, pöttyös béka-pizsamájában aludt.

– Olyan vagy benne, mint egy brekegő hercegnő! – mondta a nagyi.

– Akkor majd álmomban varangyokat vezényelek – kuncogott Lili.

Majd mély, békés álomba szenderült.

Minden este mást álmodott, de ez az álom különleges volt.

Aznap éjjel tóparti koncerten találta magát. Száz béka ült kottával, pizsamában, sorban. Ő volt a karmester.

– Egy-két-há, brekk! – intett, a kórus zengett.

A tavirózsák ritmusra ringatóztak, a nádas lelkesen tapsolt.

Reggel Lili nem volt az ágyban.

A pizsama a fűben hevert.

Mellette nyálas levél:

„Elugrottam turnézni. Majd brekegek, ha hazajöttem.”

Anya felsóhajtott.

– Legalább egy esernyőt vitt volna.

Drága Olvasóim és Követőim! A Múzsák Könyvtára csoport egy éves lett!

 

Örömmel és boldogan osztom meg veletek, hogy a Múzsák Könyvtára csoportom elérkezett egy különleges mérföldkőhöz: 1 évesek lettünk!

E jeles alkalomból ünnepi találkozót és összejövetelt szervezek, hogy végre ne csak az online térben, hanem személyesen is találkozhassunk, beszélgethessünk és együtt ünnepelhessünk.

Ez a nap a szavak, a könyvek, a barátságok és a közös élmények ünnepe lesz, amelyre minden múzsatársat szeretettel várok.

További információt a Múzsák Könyvtára csoport közösségi oldalán találtok.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Nyári zápor

Esőcseppek csillognak a napfényben,

a gesztenye lombja táncol a szélben.

Friss Föld illata száll, mint a madár,

nyári zápor ölel, simogatva, mely oly vidám.

Arcomra hull a lágy, ölelő eső,

gyermekkort idéz, ami szívemben emlékként él.

Mezítláb futottam a tócsák vizén,

nevettem a széllel, és élveztem minden percét.

A levegő tiszta, a Nap rám nevet,

szellő simít végig mezőt, hegyeket.

A zápor elcsitul, s míg a táj felragyog,

minden cseppben ott él a természet, s mosolyog.

A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.