2025. október 12., vasárnap

Egyszeri pillanat



A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.
Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.
A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.
A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.
— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.
A férfi elfordította a tekintetét.
— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.
— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.
— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.
Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.
— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.
A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.
— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?
— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.
— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.
József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.
— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.
A férfi halkan megszólalt:
— Szeretlek, Ilona.
A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:
— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.
Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.
József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.
— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.
— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.
A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.
József ott maradt a parton.
A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.
Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.
A nap lement, a tenger elcsendesedett.
Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.
És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:
azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.

Ami igazán számít



Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.
A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.
A medve és a süni.
Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.
– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.
– Olyan, mintha az ég is álmodna.
A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.
– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.
A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.
– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.
A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.
Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.
A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.
És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

A nap lehajol



(Saját fotó.)
A Nap lehajol, még búcsút int,
színt veszít az Ég, s a csend megint —
szívemben árnyék, halk zene,
elmúlt Nap fénye — bennem fele.

2025. október 11., szombat

Majának – a Leánygyermekek világnapjára



Maja, szívem fénylő kis csillaga,
mosolyodban nyílik a világ tavasza.
Lépteidben erő és kíváncsiság él,
szavaidban tisztaság, mely mindig remél.
Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,
szereteted meleg, mint nyári zápor.
Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,
s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Boldog születésnapot, Nagyfiam



Te voltál az, ki megtanított szeretni,
te voltál az, ki tudott ölelni.
Tanítottál, s én is téged,
így nőttünk együtt, egymás fényében.
Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,
minden napban ott vagy, ragyogsz.
Mindent adtam, mit csak tudtam,
szívemből szőttem fényt az utadban.
Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,
a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.
Áldásom küldöm, minden léptedhez,
hogy béke és derű övezze életed.
Kívánom szívem minden rezdülésével,
életed teljen örömben, békében.
Boldog születésnapot, drága Fiam,
szívemből szívedben hagytam egy darabot,
hogy vezessen tovább az utadon.

Pengeélen



Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,
csak a szél figyel, és a város alvó fényei.
Minden lépésem szakadék fölött rezdül,
de belül valami azt suttogja: menj.
A kötél alig mozdul, mégis él,
mintha tudná, mennyit bír a szív.
Minden billenés egy vallomás,
minden lélegzet búcsú valamitől.
Nem a félelem tart, hanem az akarat,
a vágy, hogy ne maradjak félúton.
Piros cipőm sarka mesélni kezd
arról, hányszor kellett már újrakezdenem.
A város mélyén tompa zaj a múlt,
a magasban csak a csönd beszél.
Minden zajt elengedek, ami fájt,
és egyensúlyozok – magammal szemben.
Tudom, el kell engedni, ami húz,
mert nem visz tovább, csak vissza.
A fény nem a célban vár,
hanem abban, hogy lépek tovább.
És ha egyszer zuhanok, hát legyen,
a szabadság is csak akkor igazi,
ha merem elveszíteni a talajt –
és hinni, hogy a szív megtart.

Időtlen rezgés



Nem láttalak mégis ismerlek,
mintha régről visszatérne benned
minden, mit a csend őriz mélyen,
fényből szőtt, ősi emlékem.
Nem szóval értjük egymást,
a lélek súg, ha igazra lát.
Más hangon szólunk, mégis tudjuk —
egy rezdülésben eggyé olvadunk.
Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,
túl minden földi képzeten, szerepen.
Mintha minden sejtünk összeolvadna,
minden szavunk egymásba fonódna.
Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,
a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.
Amit hoztunk, most újra él,
nem kezdődik — csak beteljesül e lét.
Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,
magasabb, tisztább, hangtalanból.
S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —
egymás szívében.