2025. október 16., csütörtök

Az elengedés tana





Minden, mi él, egyszer útra kél,
a fény se marad — csak másba lép.
A kéz, mely fogott, légbe old,
s a csend tanít: elmúlt, mi volt.
A szív nem birtokol, csak átölel,
s amit szeret, örökké él.
Nem veszteség, ha nincs tovább —
csak körforgás, semmi más.
Te voltál az, ki felém lépett,
s én neked — két pillanat összeért.
Az idő útjai csendben fonódtak,
újra szerettünk, és minden
rezdülés tanítást hagyott.
Elengedlek, mint part a tengert,
nem tart többé, csak enged, enged.
Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —
ez az út tanít: tapasztalat, remény.
És én itt maradok, csendben, tisztán,
tanulva, hogy utam magány.
De a magányban ott pihen a lét,
És minden elengedés egy új világ kapuja.

2025. október 14., kedd

A tűz és a víz csókja



Lángból születtem, te jégből érkeztél,
szívemre fagyva mégis felégtél.
Szikra lett minden kimondott szavad,
forróság ringatta jeges arcodat.
Én perzseltem, te hűtöttél puhán,
mint hajnalcsillag az est oldalán.
A szívem lobban, tiéd megpihen,
s a két erő most eggyé lesz velem.
Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,
a vágyak tengerén a szívek találkoznak.
Hullám és láng egy táncban forr össze,
hol véget ér, ott kezdődik az örökre.
Nem oltasz el, és én sem égetlek,
csak őrzünk egymásban szent tüzeket.
Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,
szerelmünk izzik az örök világtáncban.

Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban


A nagymama meséje



Az este lassan ránk hajol,
s a gyertyafény is álmot hoz,
de egy szív ébren muzsikál,
a nagyi hangja ringat most.
Ott ül a nagymama szelíden,
körötte négy kis csillag ég,
szemükben táncol a remény,
mint holdfény-tükör a mesén.
A könyvben régi csodák élnek,
hősök, tündérek, óidők,
a hangja lágy, akár a szellő,
mely titkot súg a fák között.
Minden szó – fényből szőtt varázs,
mely átsimít a lelkeken,
a múlt és jövő találkozik
a meleg szobafényben bent.
A nagymama hangja híd az éjben,
melyen a szív hazatalál,
s az unokák szívében él
örökre, mint a holdsugár.
S mikor az álom útra kél,
a mese véget ér szelíden,
de ott marad az unokákban,
a nagymama hangja szívükben.

A tenyér



– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.
A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.
– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.
– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.
– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:
– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.
– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.
– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:
– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.
– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.
Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:
– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.
Anna elmosolyodott.
A tenyerébe nézett.
És tudta: a mese folytatódik.

2025. október 12., vasárnap

Szív szimfónia



Olyan vagyok, mint az ősz maga,
színek tánca, búcsú dala.
Piros, arany, barnába hajló,
minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,
mely titkot visz, s nem beszél.
Hol landolok – ki tudja azt?
Az út sodor, az út szabad.
Talán nem is kell tudni, hol a vég,
csak hagyni, hogy ringasson a lét.
Egy fuvallat jön – karjába zár,
egy pillanat, s újra magány vár.
De szép ez így, hatalmas csoda,
érzések tánca, szív szimfónia.
Mint őszi lomb közt a napfény árnya –
bennem él minden szín varázsa.

Fehér rózsa




Vártam.
Kapok szerelmet —
fehér rózsával,
melynek szirmai
többet mondanak,
mint a szavak.

Szívet kapok,
szerelmes szívet…
De nem kaptam,
csak tövist.

Nem kaptam szívet,
csak tövist —
de abból is
virágot neveltem.