A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.