2025. október 19., vasárnap

A varázstükör lehelete



A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.
Aznap este azonban valami megváltozott.
A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.
– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.
– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.
– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.
Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.
– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.
– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!
A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.
Aurora könnyei végiggördültek az arcán.
– Ez… ez az én világom?
– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.
A nő térdre rogyott a tükör előtt.
– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.
– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.
A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.
– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.
– És ha nem lépek?
– A világod elcsendesül. Mindennek vége.
Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.
– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.
Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.
– Most már érted? – kérdezte a hang.
– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.
A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.
A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.
A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:
„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Álom és valóság



Tenger sóhajt, reggel illatot hint,
a napfény lassan aranyhidat int.
Csészék között ott a csend muzsikál,
egyikben titok, a másikban vár.
Habok szívén ring az álmod, kicsiny,
kávé gőze rejtett üzenetet visz.
Egy csésze vár – s benne ott vagy te,
mint napfelkelte a szívem felette.
Álom ez most, s mégis oly közel,
mint csók a szélben, ha rám felel.
Reményeim hullámokkal kelnek,
s nemsokára valóra is lesznek.

Sebes-Körös mesél



Minden járdát ismer a lábam,
itt nőttem fel, itt élt az álmom.
A falu fű színe bennem él,
a Föld illata szívemben kél.
A Sebes-Körös mesél a múltról,
gyermekkorom emlékét hordozó.
Az öreg fák őrzik a csendet,
rám néznek, s újra gyerek lehetek.
Nem város ez, csak falu nekem,
de szívem dobban e földeken.
Ha belépek, érzem: enyém,
itt él a lelkem emlékek ölén.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)



A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.
Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.
Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.
– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.
A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.
– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…
A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.
– Szép virágok – mondta halkan.
– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.
– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.
– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.
Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.
– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.
A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.
Éva sóhajtott.
– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.
– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.
A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.
Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.
– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.
A láng megmozdult, mintha bólintana.
És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

2025. október 16., csütörtök

Kimondatlan ima




Egy ölelésben elfér a világ,
ahol a szó már nem elég.
Két karból híd lesz,
s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,
ahol szív a szívhez simul,
és minden, ami fájt azelőtt,
egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,
csak a közelség karja,
mert az ölelés beszél helyettünk,
ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,
nem csupán testet érintesz —
hanem a törékeny lelket,
a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,
megtart, mikor minden más zuhan.
És abban a mozdulatban
újra ember lesz az ember.

Az elengedés tana





Minden, mi él, egyszer útra kél,
a fény se marad — csak másba lép.
A kéz, mely fogott, légbe old,
s a csend tanít: elmúlt, mi volt.
A szív nem birtokol, csak átölel,
s amit szeret, örökké él.
Nem veszteség, ha nincs tovább —
csak körforgás, semmi más.
Te voltál az, ki felém lépett,
s én neked — két pillanat összeért.
Az idő útjai csendben fonódtak,
újra szerettünk, és minden
rezdülés tanítást hagyott.
Elengedlek, mint part a tengert,
nem tart többé, csak enged, enged.
Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —
ez az út tanít: tapasztalat, remény.
És én itt maradok, csendben, tisztán,
tanulva, hogy utam magány.
De a magányban ott pihen a lét,
És minden elengedés egy új világ kapuja.

2025. október 14., kedd

A tűz és a víz csókja



Lángból születtem, te jégből érkeztél,
szívemre fagyva mégis felégtél.
Szikra lett minden kimondott szavad,
forróság ringatta jeges arcodat.
Én perzseltem, te hűtöttél puhán,
mint hajnalcsillag az est oldalán.
A szívem lobban, tiéd megpihen,
s a két erő most eggyé lesz velem.
Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,
a vágyak tengerén a szívek találkoznak.
Hullám és láng egy táncban forr össze,
hol véget ér, ott kezdődik az örökre.
Nem oltasz el, és én sem égetlek,
csak őrzünk egymásban szent tüzeket.
Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,
szerelmünk izzik az örök világtáncban.