2025. október 19., vasárnap

Porból csillag lesz




A város hallgat. A kő füstszagú.
A szél is megállt, vár.
A gyermek ül — rongy, por, hideg,
ölében mackó: egyetlen, ami meleg.
Szemeiben árnyék, mégis tenger,
keres egy hangot, egy kezet.
De csak a szél felel, csak a por beszél,
s a fény is reszket, ha hozzáér.
Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,
hogy nincsen már otthon, anyai kéz.
A föld hideg, a szív kicsi,
de benne még lobban egy icipici.
A mackó bundája szürke már,
ő maradt, senki más.
De a kislány suttog, halkan, remegve:
„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”
Akkor hirtelen, a rom fölött
megrezdült az alkonyfény —
egy láthatatlan kéz simítja meg,
s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

Csendben lélegzem




A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,
minden rezgés a testem körül táncol,
nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,
a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,
csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,
és én ott vagyok, finoman ringva,
minden zajt érezve, de nem birtokolok,
minden rezgést átengedve,
mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,
ahol minden fény és árnyék
együtt lélegzik velem —
és végre, a tér velem hullámzik. 

A varázstükör lehelete



A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.
Aznap este azonban valami megváltozott.
A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.
– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.
– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.
– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.
Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.
– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.
– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!
A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.
Aurora könnyei végiggördültek az arcán.
– Ez… ez az én világom?
– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.
A nő térdre rogyott a tükör előtt.
– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.
– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.
A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.
– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.
– És ha nem lépek?
– A világod elcsendesül. Mindennek vége.
Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.
– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.
Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.
– Most már érted? – kérdezte a hang.
– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.
A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.
A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.
A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:
„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Álom és valóság



Tenger sóhajt, reggel illatot hint,
a napfény lassan aranyhidat int.
Csészék között ott a csend muzsikál,
egyikben titok, a másikban vár.
Habok szívén ring az álmod, kicsiny,
kávé gőze rejtett üzenetet visz.
Egy csésze vár – s benne ott vagy te,
mint napfelkelte a szívem felette.
Álom ez most, s mégis oly közel,
mint csók a szélben, ha rám felel.
Reményeim hullámokkal kelnek,
s nemsokára valóra is lesznek.

Sebes-Körös mesél



Minden járdát ismer a lábam,
itt nőttem fel, itt élt az álmom.
A falu fű színe bennem él,
a Föld illata szívemben kél.
A Sebes-Körös mesél a múltról,
gyermekkorom emlékét hordozó.
Az öreg fák őrzik a csendet,
rám néznek, s újra gyerek lehetek.
Nem város ez, csak falu nekem,
de szívem dobban e földeken.
Ha belépek, érzem: enyém,
itt él a lelkem emlékek ölén.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)



A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.
Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.
Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.
– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.
A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.
– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…
A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.
– Szép virágok – mondta halkan.
– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.
– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.
– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.
Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.
– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.
A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.
Éva sóhajtott.
– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.
– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.
A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.
Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.
– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.
A láng megmozdult, mintha bólintana.
És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

2025. október 16., csütörtök

Kimondatlan ima




Egy ölelésben elfér a világ,
ahol a szó már nem elég.
Két karból híd lesz,
s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,
ahol szív a szívhez simul,
és minden, ami fájt azelőtt,
egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,
csak a közelség karja,
mert az ölelés beszél helyettünk,
ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,
nem csupán testet érintesz —
hanem a törékeny lelket,
a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,
megtart, mikor minden más zuhan.
És abban a mozdulatban
újra ember lesz az ember.