Szív illata

Szeretem, ahogy az illat körbevesz,

nem kívülről, hanem belőlem indul,

mint suttogó fény a mellkas mögött,

lassan, puhán, hangtalanul nyílva.

Rózsa – mély, bársonyos melegség,

egy halk titok, ami a bőrön marad.

Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,

a hajnal első, észrevétlen lélegzete.

Akác – édes, lusta délutáni béke,

régi biztonság, amit nem kell kimondani.

Levendula – száraz, tiszta csend,

ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.

A szantál melege mélyen él,

nem illat, hanem puha tűz,

a lélek hátsó, csendes szobájában.

És amikor lélegzem,

nem az orrom emlékszik,

hanem én egészben:

a bőröm, a mellkasom,

mindenem — egészen.

Az illat több.

Mindennél több.

Az az otthon,

amit nem házban,

nem kertben, nem mezőn találunk meg —

hanem a mellkas mögött,

a szívben.

Mert minden ember szívének

van egy saját illata —

és azt érezni lehet.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.

A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

A Hold bennem

Nem az égen kezdődik.

Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.

Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,

amikor elhallgat minden gondolat,

és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.

Nem üres.

Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,

hányszor kezdődött már újra minden.

Hányszor engedtünk el,

és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.

Nem magyaráz.

Csak jelen van.

És a jelenlétében

a sötét többé nem fenyeget,

csak mélység lesz —

ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,

a Hold távol van.

Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.

Nem kívülről.

Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött

egy puha tér nyílik,

ahol a lélek lassan felébred,

és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:

Nem én néztem a Holdat.

A Hold nézett engem.

Mindig is.

A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.