Rosszul tanult ima

Az álszent beszél,

de a tekintete elfordul.

Nem mer belenézni

a tiszta szempárba.

Hangja lágy,

mint a templomi csend.

Szavai fényesek,

mögöttük rothadás dolgozik.

A lénye ragad, mint a szurok –

aki közel lép,

magával viszi a nyomát.

Kedvességet mutat,

mint rosszul tanult imát.

Szava simul,

szándéka tapad.

Lelke nyálkás,

mint a kígyó bőre,

hideg, mégis élő.

Nem támad hirtelen –

lassan csúszik az áldozatba,

és az idegen gondolat

saját gondolatává válik.

Így veszi át a helyet.

Csendben.

Lépésről lépésre.

Mire észrevennéd,

már benned beszél.

www.muzsakkonyvtara.hu

Itt senki nem vagyok…

Reggel még bennem zúg

a világ súlya,

idegen hangok ülnek a bőrön,

mint por az úton.

Aztán megérkezem.

Fák között oldódik a testem,

a tó tükrében lassabban mozdul az idő,

és a hegy semmit sem kér tőlem.

Itt senki vagyok – mégis minden.

A hegycsúcson nincs diadal,

csak megérkezés.

Időtlen melegség indul bennem,

ahogy a Föld a talpamhoz simul.

Ez a földszagú, szélízű, élő csúcs.

Itt a tér kitágul, a jelen elcsendesül, és én végre békében vagyok.

Ismersz

A levegő közöttünk rezeg.

A vállad majdnem érinti az enyémet.

Ez a majdnem tart meg.

Ha hozzám érsz,

a kezem helyett

azt érinted, ami mögötte él.

A szemedben ott vagyok.

Igazinak.

Fülembe suttogod a nevem,

lágy búgó hangon.

A lélek előbb mozdul,

mint a test.

Félek kicsit.

Aki ilyen közel van,

az már ismer.

A szerelem itt

az, hogy érezlek.

És egy cseppből

eggyé válunk.

www.muzsakkonyvtara.hu

Gyertyalény

Lassan adok.

A láng melegében.

Ujjaimból meleg csorog a világra,

minden érintés áldás.

Visszaolvadok az időbe,

ahol a pillanat már imádság.

Cseppjeim a földre hullanak,

s mindegyikben ott marad a szív.

– Addig élek, míg világíthatok,

szelíd olvadásban –

Fénylik bennem az út imája,

melyet felismertem.

A test fogy,

a lélek ragyog.

Adtam szívvel,

fényből formált kézzel.

Boldogan olvadok el,

mert minden cseppem tudja:

az volt az egyetlen út,

amit Isten kijelölt nekem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kalap alatt

A kalap peremén délután pihen a fény –

mint el nem küldött levelek súlya.

Az utca lélegzik, lassan,

kávé és idő oldódik benne.

Fejem fölött galambszárny-árnyék,

szívemben egy ismerős hang íve.

A kalap csendben megtart –

hogy az Ég közelebb hajoljon.

Érkezik az érintésed,

meleg és türelmes.

Ahogy hozzám hajolsz,

a világ körénk simul.

A kalap alatt

helyet talál bennem

mindaz,

ami maradni szeretne.

Te.

www.muzsakkonyvtara.hu

Mikor érkezik már?

Már érezni a levegőben.

A fény lassabban ér a földre,

mintha figyelne.

A hó még őrzi a telet,

fehér emlékezéssel takar.

A levegő már enged,

mélyén moccan a tavasz.

Cinkék ugrálnak a hófoltok között,

apró hangjaik

összefűzik a telet s a tavaszt.

Hívás és válasz,

rezdülő beszéd az ágakon.

A tél és a tavasz

egymás felé hajol.

Szavaik áttetszők,

mint a fény a dér alatt.

– Mikor érkezik már? –

kérdezik a cinkék.

A válasz lassan érkezik.

A Föld tudja.

A madarak érzik.

A változás érezhető.

Még láthatatlanul.

Elkezdődött.

Néha kell...

Rétegek mosolyognak egymásra –

málna piroslik krémfelhők között,

pisztácia zöldje halkan nevet,

csokoládé csorog, lassan, fényesen.

A tetején habcsók ring,

méz csillan rajta, mint nyári délután,

a napfény csókja.

Mikor beleharapok,

először öröm születik,

aztán roppanás, majd édes boldogság,

cukor és gyümölcs mosolyog rám.

Az íze meleg ölelés,

szívemen belül kis ünneplés,

boldogság a tányéron,

ez nekem egy vágyálom.

Öröm és kényeztetés.

Apró boldogság kockára vágva.

Néha kell –

a szívemet melegítse fel.

www.muzsakkonyvtara.hu