2026. március 15., vasárnap

Aurora Amelia Joplin Írói bemutatkozás

 


Kedves Olvasóim és Követőim!


Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.
Aurora Amelia Joplin írói néven alkotok. 2002-ben kezdtem el írni. Az élet egy hosszabb szünetet hozott, majd egy komoly betegség után újra visszataláltam az alkotáshoz. Ekkor az írás mellett a festés is ismét fontos részévé vált az életemnek.
Négy gyermek édesanyja vagyok. Az életem, a tapasztalataim, az érzéseim és a belső utam mind ott élnek abban, amit leírok vagy megfestek.
Számomra az alkotás lélegzet, belső szükséglet, és annak a világnak a hangja, amely bennem él.
Létrehoztam a Múzsák Könyvtára irodalmi közösséget, amely Facebook-csoportként indult, majd egy saját weboldallal is bővült. A csoportban folyamatosan készítek inspirációs játékokat, amelyek sokaknak adnak ötletet, lendületet és fejlődési lehetőséget az alkotás útján.
Több alkalommal pályázatokat is életre hívtam a csoportban, amelyekből PDF- és e-book kötetek születtek. A Múzsák Könyvtára közösség alkotásaiból eddig öt antológiát készítettem nyomtatott, e-book és PDF formában.
Fogadjátok szeretettel az egyik versemet:
Az ihlet bennem él
Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át.
Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg.
Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár.
Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor valóban élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem.
Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni.
Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok.
Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.
(Folytatás)
Az írásaim mellett saját köteteim is megjelentek.
A 200 Lélekcsepp című verseskötetem e-book formában érhető el a Google Play Könyvek oldalán:
A Csoda és Happy kalandjai című mesekönyvem négy nyelven jelent meg. Magyar nyelven a Lulu oldalán, angolul, németül és spanyolul pedig az Amazonon érhető el.
A történetet és az illusztrációkat is én készítettem, hiszen a festés is fontos része az életemnek.
Szeretném megmutatni a Pamcsi család mesémből, a Mó nagy dudorja című mesét. Ezeket a meséket 0-3 éves gyermekeknek írtam, és írom.
Pamcsi család – Mó nagy dudorja
A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.
Sütött a nap, a madarak énekeltek, és a szellő finoman ringatta a virágos rétet.
A kis Pamcsik a réten játszottak.
Mó nagyon eleven kis Pamcsi volt.
Nagyon szeretett gurulni.
– Nézzetek csak! – nevetett Mó.
– Gurulok! Gurulok!
És gurult.
Gurult a réten.
Gyorsan gurult.
Nagyon gyorsan gurult.
Miri nézte.
– Jaj, de gyorsan gurulsz!
Milu is nézte.
– Vigyázz, Mó!
– Vigyázz!
Mó még gyorsabban gurult.
Gurult…
gurult…
gurult…
A réten egy kidőlt fa feküdt.
De már késő volt.
BUMM!
Mó nekigurult a fának.
– Jaj! – mondta Mó.
Mó megfogta a homlokát.
Egy könnycsepp gurult le az arcán.
Nagy dudor nőtt a homlokán.
A pamacsa piros lett.
Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.
– Jól vagy, Mó? – kérdezték aggódva.
Mó megsimogatta a homlokát.
– Túl gyorsan gurultam – mondta Mó.
– Csak gurultam, gurultam.
A három kis Pamcsi hazagurult a szélfűházhoz.
Lumi mama aggódva nézett rájuk.
– Jaj, Mó! Mi történt?
– Nekigurultam egy fának – mondta Mó.
Lumi mama puha gyógyfüves borogatást készített.
Mó lefeküdt a kis ágyába.
Puha virágszirom párnájára hajtotta a fejét.
Lumi mama óvatosan rátette a borogatást.
– Jaj, Mó, nagyot gurultál – mondta halkan.
Mó a mama szemébe nézett.
– Fájt egy kicsit – mondta.
Lumi mama megsimogatta a fejét.
– Itt vagyok veled – mondta gyengéden.
– Mindjárt jobb lesz.
Mó odabújt Lumi mamához.
Lumi mama átölelte.
– Nagyon szeretlek, Mó – súgta.
Mó mosolygott.
– Én is szeretlek, mama.
A pamacsa lassan újra sárga lett.
Mó lehunyta a szemét.
A hold fénye bevilágított az ablakon.
A szélfűház lágyan ringatózott a virágos réten.
(Folytatás)
Jelenleg a Pamcsi család mesesorozatot írom. Ez egy teljesen új, általam megalkotott mesevilág, saját mesecsaláddal, egyedi szereplőkkel és kedves történetekkel.
A Pamcsik lila bundájú, sárga pöttyös kis lények, akik gurulva közlekednek a virágos réten. A farkuk végén lévő pamacs színe az érzéseiket tükrözi. 0-3 éves gyermekeknek írom.
Az első 12 rész már elérhető, és tervem, hogy a Pamcsi család mesesorozat, valamint egy saját novelláskötetem is nyomtatott és online formában megjelenjen.
S végül egy novella tőlem. Ebben a történetben az egyedi, sajátos világomból is megmutatok egy darabot.
Az emlékek őrzője – Aurora Amelia Joplin
Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.
Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, és a világ emlékezete törik meg, nem benne.
Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.
Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.
Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.
Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.
A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:
– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.
Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.
Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.
Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kis bemutatkozásban. Remélem, történeteim és meséim örömet hoztak az olvasás pillanataiban.

Március 15.



Márciusi szél jár a régi köveken,
halkan vonul át az emlékezeten.
Mintha a múlt szava szállna a téren,
szabadság fénye pihen a szélben.
Kokárda virágzik a szív fölött halkan,
három szín lobban egyetlen dalban.
Piros a bátorság, mely lángként ég,
fehér a tiszta hit, mely bennünk mindig él.
Zöld a remény, mely a földből kinő,
mint tavasz után a megújuló idő.
S bár elszálltak már a régi évek,
őrzik a földben a magyar szívek.
Március tizenötödike újra emlékeztet,
mit jelent a haza – hűség, szeretet.
Amíg a szív újra s újra dobban,
a szabadság hangja bennünk lobban.

Az Ég a fülembe súgja



Aranyló fűben térdelek,
fölém hajol a halk napfény.
Egy sugár érinti arcomat,
mintha az Ég szólítana nevemen.
Valaha itt dalolt a szél,
szavakból kertet font az idő.
Léptem nyomán ösvény született,

és benne sok apró emberi történet.
Őriztem mind, mint titkos magot,
tenyeremben fényként éltek.
Szívem adta minden napját,
csendben, szeretetből.
Most mégis halkan fordul a sors,
és lassan bezárul.
A kert marad, él tovább,
másként.
A szél tudja, mi volt bennem,
a fű tudja, mit hagyok itt.
Egy darab Ég a tenyeremben,
egy darab Föld a szívemben.
S az Ég a fülembe súgja:
a szíved tudja az utat.
S a fény, amely most rám hajol,
csendesen tovább kísér.
Ami egyszer megszületett,
él tovább az emberi szívekben.

A szív kívánságának lámpása



A kertet holdfény borította. A levelek ezüstösen csillantak, a virágok illata lassan betöltötte a hűvös levegőt. A hintaszék halkan mozdult alattam, a kezemben ott pihent az arany lámpás.
A fém melegen simult a tenyerembe. A lámpa keskeny nyílásánál halvány kék fény derengett, akár egy apró csillag. Körülöttem csend volt, csak néha rezzent meg egy levél, vagy suhant át a kerten egy lágy szellő.
A lámpásra néztem, aztán fel az égre. A csillagok tisztán ragyogtak.
A kívánságom egyszerű volt.
Azt kértem, hogy a bennem születő történetek találják meg azokat, akikhez tartoznak. Hogy egy gyermek mosolyogva hallgasson egy esti mesémet. Hogy egy fáradt lélek egy sorban megpihenjen. Hogy az alkotás öröme sokáig velem maradjon.
A lámpás fénye egy pillanatra erősebben felizzott, aztán lágyan szétáradt a levegőben.
Elmosolyodtam.
A hintaszék lassan ringott tovább a holdfényben, a kert pedig csendesen őrizte ezt a különös, arany fényt a kezemben. Valahol egy gyermek éppen az általam írt esti mesémet hallgatta, és mosolygott közben. Valaki pedig egy mondatnál megállt az olvasásban, mert jólesett a szívének.
A lámpást még egy pillanatig a kezemben tartottam, aztán felnéztem a csillagokra, és elmosolyodtam. Mert abban az órában már tudtam, hogy ami egyszer ilyen tisztán megszületik a szívben, az előbb vagy utóbb otthonra talál.

Kell a fény, kell a szeretet



Én magam vagyok az út,
csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.
Lépteim alatt fény pattan,
mint mikor a sötét Ég
csendben csillagot terem.
Mennem kell a kanyargós úton,
néha egy ív túl mélyre fordul,
néha egy lépés bizonytalan.
De az ösvény bennem él,
minden léptem jelentőséggel él.
Kell a fény, kell a szeretet,
mint sötét után a hajnal,
mint tengernek a part.
Embernek lenni e sűrű világban
oly nehéz,
mint ködben keresni az irányt.
De a szív mélyén mindig lobban
egy csendes, élő láng.
Kell a fény, kell a szeretet,
kell az együttérzés melege,
hogy a lélek lélegezni tudjon,
hogy a szív tovább dobbanjon.
Mert minden tapasztalat
egy apró fénycsepp,
mely az éj bársonyára hull.
És a fénycseppekből
lassan megszületik az út,
egy csillogó, kanyargó ösvény
a sötéten át.
Kell a fény, kell a szeretet –
mert ebből bont szárnyat az élet,
és ebből ragyog tovább az út.

A szabadság ereje



Aurora Amelia Joplin festménye

Aranyló fény lobban mögötte,
sötét teste erőbe öltve.
Lépése földet rezdít,
szabad lelke messzire hasít.
Sörénye a széllel beszélget,
vad mozdulata lángot éltet.
Patája alatt parázs ébred,
tág mezők útja tárul elébe.
Sem fal, sem határ nem szorítja,
lépte nyomán a tér kitárul.
Ott halad, ahol kedve hívja,
erejét a fény kíséri ma.
Szeme mélyén tiszta láng ég,
nem parancsol lánc vagy kötél.
Szabad lélek, büszke léptű,
mély példaértékű.
Aranyfényben áll a tájon,
nincsen párja a világon.
Nincs börtön, nincs karám,
csak napfény, szél és szabadság.

Tavaszi suhanás



Kinyílt a rét, zöld útja vár,
napfény csillan a domb oldalán.
Kerék gurul, a szél kísér,
illatból szőtt a friss tér.
Virág hajol a fű fölött,
méhek zümmögnek mindenütt.
Arany por hull a levegőben,
lelkemet érinti gyöngéden.
Könnyű a haladás, könnyű az út,
szívemben vidám dallam fut.
Haladok, suhanok kerekeken,
fény játszik a zöld leveleken.
Messze marad már a határ,
a rét hívogat, visszavár.
A nap melege vállamra hull,
s a tavasz lelkemhez simul.

Az utolsó hang




A város szélén élt egy öreg zongorakészítő. A műhelyében ugyanaz a kavics feküdt a zongorán. Egy fiú megkérdezte:
– Miért van ez a kavics mindig a zongorádon?
Az öreg felvette, forgatta az ujjai közt.
– Mert ez volt az utolsó hang.
A fiú meglepetten nézett rá.
– Egy kavics hang?
-Elmesélem- mondta az öreg
– Aznap este vihar volt. Ő játszott, én az ajtóban álltam. Azt mondta, várjam meg a darab végét. Aztán villám csapott be, az ablak kitört, ez a kavics berepült, és ráesett a billentyűkre.
– És?
Az öreg lenézett.
– Az volt az utolsó hang, amit hallottam tőle. Mire odaértem hozzá, halott volt.

Belső áradás



(Aurora Amelia Joplin saját képe.)

A kreativitás számomra
csendes nyílás a fény felé.
Amikor fellazul bennem a szorítás,
egyszer csak megérkezik valami szelíd ragyogás.
Először alig hallható.
Egy rezdülés csupán,
egy puha belső mozdulat,
amely végigsimít a gondolataimon.
Aztán színek ébrednek.
Egy szó közelebb hajol,
egy kép lassan kibomlik,
és a papíron élet kezd lüktetni.
Ilyenkor a formát nem keresem.
Csak figyelek.
A sorok maguktól találnak egymásra,
a csend pedig megtelik jelentéssel.
Van, hogy vers lesz belőle,
van, hogy történet,
van, hogy csak egyetlen mondat,
amely mégis mélyen megérint.
Számomra a kreativitás
belső áradás.
Egy hely bennem,
ahol a lélek szelíden alakot ölt.
Ott születnek a képek,
ott kapnak hangot az érzések,
és ott válik bennem az élő világ
láthatóvá, kimondhatóvá, élővé.
Amikor alkotok,
tágasabb lesz bennem minden.
A fény, a szó, a szín, az érintés,
egyetlen halk renddé simul.
Számomra a kreativitás
dísz helyett belső igazság,
amely utat kér magának.
És amikor teret kap,
már áramlik is –
lágyan, mélyen, tisztán –
úgy, ahogyan a szív valóban beszél.

Nőnapi köszöntő



Ma a virágok erősebben illatoznak.
A szívek egy kicsit gyorsabban dobognak.
A világ ma a nőket ünnepli.
Az apró kislányt, aki csillogó szemmel fedezi fel a világot,
és nevetése olyan tiszta, mint a tavaszi szél.
A kamaszlányt, aki keresi önmagát, álmodik, kérdez,
lassan tanulja, hogy a szívében már ott él az a különleges erő,
amely egy napon fényként ragyog majd.
A fiatal nőt, aki szeret, alkot, épít,
minden nap egy új történetet ír az élet könyvébe.
Az édesanyát, aki karjában csodákat ringat,
és csendben, szinte észrevétlenül formál jövőket.
Az érett nőt, akinek tekintetében bölcsesség él,
aki már tudja: az igazi szépség a lélek nyugalmában lakik.
Az idős asszonyt, aki mögött egy egész élet története ragyog –
emlékekkel, szeretettel, és azzal a békés erővel,
amely csak azoké, akik sok tavaszt láttak már.
Ma minden nő egy virág.
Más színű, más illatú,
mégis mind a világ kertjének része.

Ananász eső



Az ég egyszer csak furcsán morogni kezdett. A felhők összesúgtak, majd elkezdett esni. Ez az eső egészen különös volt. Nem víz esett az égből, hanem ananászok!
A faluban mindenki kirohant az utcára. Pista bácsi egy nagy kosárral futott, Marika néni pedig kiabálta:
– Fogjátok meg, mielőtt elgurul!
Egy kisfiú nevetve felnézett az égre. – Ez aztán az igazi eső!
Az ananászok puhán puffantak a fűben, a tyúkok értetlenül nézték a sárga záport.
A végén a falu akkora gyümölcssalátát készített, hogy három napig mindenki csak ananászt evett.
Azóta, ha felhők gyűlnek, mindenki reménykedve néz az égre.
Hátha újra ananász eső hullik a földre

A félénk hóvirág



Volt egyszer, réges-régen, egy aprócska hóvirágmag, amely mélyen a föld puha takarója alatt aludt. Télen a föld fölött hó csillogott, a fák csendesen álltak, és minden olyan nyugodt volt. A természet pihent egy kicsit.
A kis mag egy napon mocorogni kezdett.
– Valami történik odafent… – suttogta álmosan.
A föld fölött közben a nap egyre melegebben sütött. Egy vékony napsugár óvatosan átbújt a fák között, és megérintette a földet.
– Ébredj, kis hóvirág – mondta halkan. – Itt a tavasz.
A kis hóvirág azonban még bizonytalan volt.
– Mi van, ha még alszik a tavasz, és én túl korán bújok ki? – kérdezte félénken.
Ekkor egy puha tavaszi szellő suhant végig a réten.
– Gyere csak – suttogta a szellő. – A nap melegen süt rád, a föld pedig vigyáz rád.
A kis mag gondolkodott egy kicsit. Aztán óvatosan megmozdult. Egy apró gyökér lenyúlt a földbe, egy vékony hajtás pedig felfelé indult.
Lassan… nagyon lassan… áttörte a föld puha rétegét.
És egyszer csak kibújt a földből.
A nap ragyogott az égen, a fák ágán madarak csicseregtek, és a hó alól már zöld fű kandikált ki.
– Milyen szép itt! – suttogta a kis hóvirág.
Ekkor egy piros pöttyös katicabogár landolt a levele mellett.
– Szia! Te vagy az első hóvirág a réten – mondta vidáman.
A kis hóvirág meglepődött.
– Az első?
– Igen – bólintott a katica. – Amikor te kibújsz, mindenki tudja: megérkezett a tavasz.
A kis hóvirág ekkor már egyáltalán nem félt. Fehér szirmai halkan kinyíltak a napsütésben, és a rét örömmel nézett rá.
Így lett a félénk kis magból a tavasz első hóvirága.
És attól a naptól kezdve minden évben ő bújt ki először, hogy elmondja:
– Itt a tavasz!

Halk üzenet



Lassan kitárom az ablakot,
párkányomon egy kismadár figyel.
Közelebb jön, s érzem, vele
egy halk üzenet jön.
Nem rebben el, még közelebb húzódik,
csendben egymásra figyelünk.
Köztünk a reggel puha fénye jár,
a kismadár és én egy pillanatra eggyé válunk.

Csak ennyi történt




Nyugalom ül a vállamon,
mint alkony a dombok fölött.
Egyedül vagyok – mégis együtt
az erdő neszével,
a föld halk szívverésével.
Távol mindenkitől,
ahol a zaj elcsitul végre,
és az idő puha mozdulattal
simítja ki a lelket.
Itt a csend nem üres,
hanem telt, mint egy érett gyümölcs a fényben.
Molly léptei a fűben
apró dobbanások.
Szeme tiszta forrás,
melyből hűség fakad.
Ő és a természet csak adnak –
mint a nap, amely nem kér vissza semmit.
Élek így, csendbe hajolva.
Szeretek. Mélyen, igazán.
Csak most már magam felé is
fordul a szívem sugara.
Nem fennhangon, nem büszkén –
egyszerűen, tisztán.
Sokan jártak át rajtam,
mint szél a nyitott kapun.
Vittek belőlem fényt,
és én adtam, mert ez volt a dolgom.
Tapsra nem vártam,
egy halk „köszönöm” is csillag lett volna az estben.
Tettem, amit a szív diktált,
szívből, szeretetből,
mint fa, mely árnyat ad
annak is, ki köveket dob rá.
Most elvonulok kicsit.
Nem harag ez –
csak partot érő folyó,
mely végre önmagát is mossa.
Most már én is számítok.
Csak ennyi történt.

2026. március 13., péntek

Pamcsi család – Omi nagymama és Otó nagypapa látogatóban



 Egy szép, napsütéses napon három kis Pamcsi játszott a virágos réten.

Mó, Miri és Milu vidáman gurultak.

Egyszer csak két Pamcsi gurult feléjük a réten.

– Nézzétek! – kiáltotta Miri.

– Omi nagymama!

– Otó nagypapa!

Omi nagymama bundája puha és bolyhos volt.

A fején gyönyörű, sárga virágokból font kalap volt.

Otó nagypapa makk sapkát viselt.

– Gyertek ide, kis gombócaim! – hívta őket mosolyogva Omi nagymama.

A kis Pamcsik boldogan odagurultak hozzájuk, és megölelték őket.

A pamacsuk rózsaszínű lett az örömtől.

Omi nagymama és Otó nagypapa pamacsa is rózsaszínű lett.

Omi nagymama egy kis kosarat hozott.

– Nézzétek, mit hoztunk nektek! – mondta.

A kosárban szivárványbogyó sütemény volt.

A kis Pamcsik beleharaptak.

– Hú, de finom! – mondta Mó.

– Hú, de finom! – mondta Miri.

– Imádom Omi nagymama sütijét! – mondta Milu.

De már csak egy süti maradt.

– Az enyém! – mondta Mó.

– Én kérem! – mondta Miri.

– Nekem is kell! – mondta Milu.

A kis Pamcsik összevesztek az utolsó sütin.

A pamacsuk zöld lett.

Otó nagypapa rájuk nézett, és kedvesen így szólt:

– A süti akkor a legédesebb, ha megosztjuk egymással.

A kis Pamcsik egymásra néztek.

Mosolyogni kezdtek.

Kibékültek, és a pamacsuk újra sárga lett.

A sütit háromfelé törték.

Mindhárman kaptak egy darabot.

Este Omi nagymama álomdalt dúdolt a három kis Pamcsinak.


www.muzsakkonyvtara.hu