Eszmi, a csillagfa angyala

Eszmi még alig volt több fényből született szelíd rezdülésnél, amikor Isten magához hívta, és kedvesen szólt hozzá: – Eszmi, egy feladatot bízok rád. Ültess egy fát. Nem akármilyet: egy Csillagfát. Olyan fát, amelyben minden fény egy-egy lélek reménye, tisztasága és ereje. Gondozd nap mint nap, szeretettel, ahogy csak egy angyal tud szeretni.

Eszmi két kezébe fogta a piciny, fénylő magot, és a mennyei kert egyik hófehér tisztásán elültette. A mag csendesen fölfénylett, az angyal pedig minden reggel és este hozzá hajolt. Rásimította gondoskodását, énekelt neki, s a fa lassan növekedni kezdett. Évek múltak el, a csillagok száma pedig egyre nőtt az ágakon. Némelyik finoman pislákolt, másik ragyogva lobbant fel, de mindegyik Eszmi szeretetéből született. Ő sosem fáradt el; az angyali türelemből és tisztaságból épült. A gondoskodás lett a létezése, s a Csillagfa mindezt hálás fénnyel viszonozta.

Egy napon Isten ismét magához hívta: – Eszmi, eljött az idő. Karácsony estéjén a fát le kell vinned a Földre. Sok lélek készen áll rá, hogy megváltoztassa az életét. Egyetlen csillag magában hordozza az isteni szeretet minden összetevőjét. Aki befogadja, meg tudja változtatni az életét, abba az irányba, amelyre vágyik. Ez a te feladatod: juttasd el a fát azokhoz, akik meg tudják nyitni a szívüket.

Eszmi örömmel fogadta a küldetést. Karácsony éjjelén a Csillagfa ágai megnyíltak, és az angyal óvatosan a Földre ereszkedett vele. A hó puhán érintette apró lábait.

Az első csillagot egy idősebb hölgynek vitte. Egy nőnek, aki sokat látott és sok mindent megélt; hosszú idő óta úgy érezte, fénye talán már nem elég erős ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Egész életében adott másoknak: szeretett, segített, támogatott. A sajátjából adott akkor is, amikor már alig bírta. Kívülről erősnek tűnt, belül azonban napról napra gyűltek a terhei. A saját életében egyre nehezebben boldogult, mintha alig haladna valamire.

Azon az estén is ott ült a szobájában, körülötte a feladatok sora végtelennek tűnt. Leült, arcát a tenyerébe rejtette, és halkan mondta: – Adok, szeretek, segítek… mégis úgy érzem, a saját életem valahogy nem alakul. Valamit elrontottam? Nem jól csinálom? A kérdések már régóta benne éltek, most végre kimondódtak. Miért nem alakul úgy az életem, ahogy szeretném? Elfáradtam…

Ekkor rebbent meg körülötte a levegő. Eszmi ott állt előtte. A hölgy nem látta, de érezte a jelenlétet: gyengéd, békés, meleg, szeretettel teli. Az angyal tenyerében kibomlott egy apró, aranyló fénygömb – a Csillagfa egyik legfényesebb csillaga. A csillag lassan a hölgy mellkasához szállt, és hangtalanul belesimult a szívébe.

A nő mellkasában valami felengedett; mintha befagyott tájak olvadnának fel benne, mintha évtizedek súlya könnyülne el egyetlen pillanatban. A fény azt súgta: – Értékes vagy. Nem vagy egyedül. Álmaid valóra válnak. A hited meghozza a gyümölcsét.

A nő szeme megtelt könnyel, de ez nem fájdalom volt, hanem felismerés. A csillag finoman szétterjedt benne, melegséget vitt minden zugba, reményt a fáradt részekbe.

A következő hetekben lassan, de biztosan változni kezdett az élete. Először belül történt minden: a reggelek könnyebbé váltak, a teher kisebbnek tűnt, a feladatok nem tornyosultak olyan magasra. Mintha a csillag arra tanította volna, hogyan lélegezzen újra. Aztán megérkezett a valódi fordulat. Egy nap különös hívást érzett: itt az idő továbblépni, helyet adni annak az életnek, amelyre mindig vágyott.

Régóta dédelgetett egy álmot: egy otthont a természetben, nagy terasszal, ahol a reggelek békések, a napok nyugodtak. Sokáig, hosszú-hosszú évekig azt hitte, ez számára lehetetlen. Ám ekkor, mintha a sors megmutatná az utat, felbukkant egy lehetőség: egy kicsi ház az erdő szélén, nagy terasszal, madarak énekével, csenddel, békével. Pont olyan, amilyet hosszú idő óta a szívében hordott.

Régen habozott volna, most azonban a csillag fénye fellobbant benne. Elment, megnézte, és amikor kilépett a teraszra, a levegő friss volt, a fény tiszta, és hirtelen tudta: otthon van. Nem az épület miatt, hanem mert a lelke végre helyet talált – egy helyet, ahol békében és boldogságban élheti hátralévő életét.

Rövid időn belül odaköltözött. A természet ölelése, a reggelek fénye, a terasz csendje olyan lett számára, mintha a csillag minden nap kibontaná benne mindazt, amire hosszú időn át vágyott.

Álmai valóra váltak.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hópehelyből szőtt levél

Diótörő áll előttem a téli fényben halkan,

kezében hópehelyből szőtt levél pihen éppen.

Nem kérdez semmit, mégis értem őt:

csendben ad át valamit, amit régóta őrzött.

A levél könnyű, mint egy pillanatnyi csend,

mégis súlyt hordoz: benne egy élet-igent.

Hópehely-levél, álom karácsony éjjelén,

finom üzenetekkel, csöndek mélyén.

Olvasva érzem: nyílik bennem tér,

mozdul valami, lassan helyére ér.

A Diótörő figyel, nem sürget, nem szól,

az üzenet válaszol helyette.

Hópehelyből szőtt levél engem átölel,

csendben új fénybe emel.

Nem ígér csodát, mégis más lett az éj:

az életem állt össze bennem eggyé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendben ring a téli táj

Hó alatt a táj most mélyen alszik,

cinege trillája finoman hallatszik.

Tél ölelésében szelíden ring a táj,

s hópelyhek táncolnak a szél karján.

Fák közt suttogást hordoz a szél,

pelyhek útján fényt simít az Ég.

A cinege figyel, szíve ritmust talál,

s a tél csöndjében új dallamokra vár.

Hóvilág fölött tiszta fény rezzen,

minden lélek pihen éppen.

A cinege halkan dalol tovább,

s mi hallgatjuk a kis csodát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Anyai szív

Elteltek az évek olyan gyorsan,

hogy csak az tudja igazán,

aki gyermeket nevelt fel:

mennyi erő, mennyi csendben hordozott teher,

mennyi fáradt nap, elnyúló hét

és rengeteg megélt esztendő marad mögötte.

Egy anya csak ad –

egyedül küzd, mégis tovább viszi a napokat,

segítség nélkül is kitart,

mert az anyai szív akkor is teszi a dolgát,

amikor már a teste súlyosan fárad.

A gyerekek elmennek… felnőnek,

az élet messzire viszi őket,

de néha még visszanéznek,

rád pillantanak egyetlen halk emlékre,

arra a fényre, amit tőled kaptak valaha.

Anya a szívét is odaadná,

még a gyermek fájdalmát is magára venné,

ereje fölé hajolva,

míg végül a teste elnehezül,

s csendben jelzi: túl sok volt már ez a teher.

Egyedül marad – mert ilyen az élet,

örök körforgás, amely sosem ér véget.

Ezt megérti minden nő,

aki már végigélte:

milyen mélységeken vezet át az anyai szív,

mennyi kimondatlan történetet őriz magában

a végtelen szeretet jegyében.

www.muzsakkonyvtara.hu

Talán egyszer...

Ma reggel egy vékony fény kúszott be a szobámba,

megállt a függöny szélén.

Ránéztem, és arra gondoltam:

talán egyszer újra örömmel fogadom.

Gyerekkoromban

kíváncsian, tele energiával indult a napom.

Most ez az érzés eltűnt,

úgy, hogy észre sem vettem – vajon hová tettem?

Nem tudom, mikor vált hiánnyá,

csak néha hiányzik.

Mint egy elfelejtett emlék,

ami várja, hogy újra elővegyék.

Még nem ébredek úgy, mint régen,

de bennem van a hit, hogy lassan visszatér a fény,

és újra megtalálom a reggelek örömét.

Szerelmes leszek az életbe. Újjászületve.

Egy perc...

Lenni egy perc – néha ennyit ad az élet,

mégis beleremeg minden, amit érintesz.

Apró mozdulat vagy, fénycsík a levegőben,

mégis nyomot hagysz, mert adtál magadból

valami tisztát, maradandót.

Szerettél úgy, hogy a szívedet nem féltetted,

s aki megérezte ezt, őrzi még a helyét.

A test elfárad egyszer, de a lélek nem fárad el –

csak leteszi a terhet, mint aki végre megérkezett.

A csend ilyenkor mélyebb:

nem üres, hanem megtelt tapasztalással.

Az elmondhatatlanból rend kerekedik,

az elmúlásból megértés fakad.

S amikor az élet eloldódik rólad,

nem zuhan, nem fáj, nem távozik sietve –

csak felszáll lassan, könnyedén,

mint a hópihe, amely egyetlen pillanatra

még felragyog az égen.

Ahogy elolvad a fényben,

már tudod: nem veszett el semmi.

Csak hazatalált oda, ahová mindig is tartozott.

A mindenségbe.

www.muzsakkonyvtara.hu

Megérkezett a Mikulás

Hull a hó a kis utcára,

Mikulás lép a hóba.

Piros zsákja csörren, zörren,

csoki lapul benne bőven.

Kis csizmák sorban állnak,

a Mikulásra tisztán várnak.

Izgatott már minden gyermek,

aludni is alig mernek.

Reggel aztán boldogan,

csizmát nézik álmosan.

Boldogság és kacagás,

megérkezett a Mikulás!

www.muzsakkonyvtara.hu

Ma

Ébred a reggel, szelíd derű,

könnyű a csend, ma oly egyszerű.

Fény simul rám, mint halk ölelés,

elindul bennem egy kedves nevetés.

Színt kap a perc, a szív felnevet,

lassan kibont egy apró kis teret.

Ma minden út egy kicsit simább,

és örömmel lépek egy új napba tovább.

A szelíd Hit

Nem siet most az idő, csak simít,

lágyan lelassítja a gondolatot,

ahogy közeledik a karácsony,

a szív lassan hazatalál a melegbe.

A hit nem mond semmit hangosan,

csak leül mellénk a csendben,

s engedi, hogy átérezzük:

hittel könnyebb élni a világban.

Az emlékek is velünk lépnek be halkan,

most nem terhet, hanem meleget hoznak,

emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:

tudunk szeretni, és szeretve lenni.

Talán ez Advent első üzenete:

lassan kitárni a szív ajtaját,

s beengedni a hit angyalát,

hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.

Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz -

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

Mikulás… itt vagy már?

A hópihék szállnak,

csengő cseng a szánon,

piros szánja suhan,

felhők havas habjain.

Csizmák sorba állnak,

Mikulásra várnak,

kandallóban fény lobog,

minden szív már mosolyog.

Manók pakolnak szépen,

suhan a szán az égen,

csoki, játék, kedv, nevetés,

minden gyerek ajándékot remél.

Reggel csoda vár,

Mikulás boldogan megy tovább,

üres lett a piros zsák,

minden csizmában ott lapul a sok finomság.

Legszebb utazás

A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.

Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.

Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.

– Hová utazol? – kérdezted.

– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.

– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.

Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.

Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”

És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.

A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.

Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.

– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.

– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.

Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.

És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.

Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

Szeretlek december

Szeretlek december, kedves hónap vagy nekem,

amikor a hó lassan betakarja a csendet,

a fenyőágak vállán fehér álom pihen,

s a csillagok messziről hazakísérnek halkan.

Szeretlek, amikor hosszúak az esték,

a tűz pattog, a világ lelassul,

kint a szél mesél a hómezők felett,

bent a szív megengedi a szeretet dallamait.

Szeretlek december, mert nem sietsz,

minden napod időt ad a léleknek,

minden éjszakád fénybe borítja az eget,

mintha a természet is átölelne engemet.

Szeretlek, mert oly szép vagy nekem,

valahányszor elfárad bennem az év,

te csendben újra megtartasz,

hogy érezhessem: élni jó, a szeretet örökké bennünk marad.

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

Ceruzadráma

Írtam a nagy jelenetet,

már majdnem kész is lett,

erre egy halk „reccs” szólt,

s a ceruzám ketté lett.

Megállt a gondolat,

néztem rá szomorúan,

a fél mondat ott vigyorgott,

mint aki rajtam mulat.

Elővettem másik ceruzát,

amely bírta a folytatást,

s ahogy kézbe simult szépen,

a történet ment is serényen.

Halad már a történet,

nem fenyeget semmi vész,

ha még egy ceruza feladja,

hát lesz belőle krónikás rész.

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hála – ajándék

A reggel szürkébe öltözött, a szél hidegen tépte a tájat, mégis vannak dolgok, amelyekhez semmilyen idő nem ér fel. A becsület ott lakik az emberben, él. Nem kell bizonygatni, nem kell magyarázni. A szív mélyén, onnan indul minden, onnan árad szét.

A hála apró jelzés – mégis mélyen meg tud érinteni. Egy figyelmesség, egy valódi szó, ami nem dísz, ajándék. Az érzések könnyűek, abból a helyből törnek fel, ahol az ember igaz. Kimondani őket erőt ad. Néha egyetlen mondat is elég: köszönöm szépen. Nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Érzem, amikor szívből jön, és azt is, amikor csak odadobják, mert „illik”, kötelességből.

Az idő nem kímél, de tanít. Fölemeli a fátylat azokról, akik csak játszották a szerepüket, és megmutatja azokat, akik mindig ott voltak. Nem könnyű felismerni, és még nehezebb elfogadni, amikor valaki helyet veszít az életemben. Látni fáj, de tisztít. Közelebb hozza a valódiakat.

Akik maradnak, azoknak oka van rá. Nem könyörögtem, nem kértem, mégis itt vannak. Tiszta lelkű emberek, akik nem a szavaikkal, hanem a létezésükkel bizonyítanak. Nem kell sok – őszinte jelenlét, figyelem, emberség. Ez az, ami megmarad, ami továbbvisz. A többieket elengedem. Az igaziakat megtartom.

Őszinteség velem született, a felszínességet nagyon nem szeretem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu