Kalap alatt

A kalap peremén délután pihen a fény –

mint el nem küldött levelek súlya.

Az utca lélegzik, lassan,

kávé és idő oldódik benne.

Fejem fölött galambszárny-árnyék,

szívemben egy ismerős hang íve.

A kalap csendben megtart –

hogy az Ég közelebb hajoljon.

Érkezik az érintésed,

meleg és türelmes.

Ahogy hozzám hajolsz,

a világ körénk simul.

A kalap alatt

helyet talál bennem

mindaz,

ami maradni szeretne.

Te.

www.muzsakkonyvtara.hu

Mikor érkezik már?

Már érezni a levegőben.

A fény lassabban ér a földre,

mintha figyelne.

A hó még őrzi a telet,

fehér emlékezéssel takar.

A levegő már enged,

mélyén moccan a tavasz.

Cinkék ugrálnak a hófoltok között,

apró hangjaik

összefűzik a telet s a tavaszt.

Hívás és válasz,

rezdülő beszéd az ágakon.

A tél és a tavasz

egymás felé hajol.

Szavaik áttetszők,

mint a fény a dér alatt.

– Mikor érkezik már? –

kérdezik a cinkék.

A válasz lassan érkezik.

A Föld tudja.

A madarak érzik.

A változás érezhető.

Még láthatatlanul.

Elkezdődött.

Néha kell...

Rétegek mosolyognak egymásra –

málna piroslik krémfelhők között,

pisztácia zöldje halkan nevet,

csokoládé csorog, lassan, fényesen.

A tetején habcsók ring,

méz csillan rajta, mint nyári délután,

a napfény csókja.

Mikor beleharapok,

először öröm születik,

aztán roppanás, majd édes boldogság,

cukor és gyümölcs mosolyog rám.

Az íze meleg ölelés,

szívemen belül kis ünneplés,

boldogság a tányéron,

ez nekem egy vágyálom.

Öröm és kényeztetés.

Apró boldogság kockára vágva.

Néha kell –

a szívemet melegítse fel.

www.muzsakkonyvtara.hu

Új arc

Volt idő,

amikor tükörbe nézni

fájdalmasabb volt,

mint elfordulni.

Az arc idegen lett –

mintha túl sok mindent látott volna,

túl sok búcsút,

túl sok mélységet egymás után.

A mosoly megmaradt,

ám mögé költözött

valami kimondatlan.

A repedések lassan jelentek meg,

észrevétlenül.

Ott futnak végig

az emlékezés vonalai,

ahol egykor kérdések égtek,

de válasz sosem érkezett.

Mégis –

ez az arc megtanult szeretni igazán,

remegve is nyitva maradt.

A törések mentén

fény szivárgott be,

ahol fájdalom lakott,

most csönd ül a vonalakon.

Ez az arc már hordozza

mindazt, ami rajta áthaladt,

és ami közben megszületett.

Amikor ránézel,

talán a saját történeted néz vissza –

mert egyszer minden arc

átalakul attól,

hogy élni mer.

a múltból új arc érkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álom kéz

Éjfél után a fény lassan bekúszik,

ablakod peremén megáll,

az ágyadnál időzik.

A levegő körülötted illatos,

a csillagok közelebb hajolnak,

hogy hallják a szíved ritmusát.

Valaki benned felébred,

szárnyai áttetsző csillagporból születnek,

és amikor megmozdulsz,

minden egy árnyalattal világosabb lesz.

Álmodban fény kéz ér hozzád,

szavak helyett ragyogás marad,

mire reggel lesz,

a fény újraírja életed.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lenyomat

 

Lenyomat vagyok – a papíron maradok mélyen.

Átfolynak

a szavak rajtam.

Egy kéz hajol fölém –

tintája hajnalporból van.

Az idő megáll a toll hegyén,

ott, ahol a gondolat még alakul.

A papír halk víztükör,

benne arcom helyett érzések rezzennek.

A betűk egymást keresik,

mint eltévedt madarak az esti fényben.

A szavak már tudják,

mielőtt megszületnének, mivé válnak.

Engedem –

hogy gyengéden átírjon,

a szó engem ír tovább.

Aurora Amelia Joplin (Idézet)

„A költők szavakkal hívják elő az elmondhatatlant,

hogy az érzések életre keljenek, s mások szívében felébredjenek.”

– Aurora Amelia Joplin

Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lángfonál

Két ember áll a csend peremén,

gyufaszál-testük feszülve vár,

remeg a tér középen,

mint lángfonál két szív között jár.

A láng véget ír – vagy kezdetet?

Parázs rezdül a mozdulat alatt,

a pillanat izzani tanul,

a fény árnya falakra tapad,

mint hamuíz a torok mélyén.

Füst még alszik az érintésben,

a tér halk ígéretté hajol,

két sors áll egy lélegzésben,

mielőtt a tűz fellobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sebben is él

A természet oly csodálatos –

a sebben is él.

Kivágott törzs áll a fény alatt,

törzsében múlt idő emlékei remegnek,

a balta bennmaradt mozdulat,

egy döntés súlya.

Virág nyílik ott,

ahol végnek hittük.

A Föld tud valamit, amit az ember felejt –

hogy a törés átjáró,

és a zuhanás irányt vált.

Közöny jár körülöttünk,

tekintetek elcsúsznak,

szívek takarékra zárva.

A természet közben beszél.

Csenddel.

Színnel.

Növekedéssel.

A virág élni akar,

a gyökér kapaszkodik,

a fény visszatér.

Aki fájdalmat hord,

ugyanebből a törzsből sarjad,

várja a saját idejét.

Ahol kivágták az életet,

ott új nyelven szólal meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álmodó rózsák

Jégbe zárt csendben alszanak,

mint a mesében.

Szirmuk őrzi az illatot,

az idő bennük pihen.

Két rózsa – egymásra hajolva,

tisztán, mozdulatlanul.

A szerelem bennük lélegzik,

átlátszó álmon belül él.

Várják az olvadás idejét,

amikor megérkezik.

A jég elenged, a szív felébred,

a szépség tovább lép.

A jég lassan enged,

felszíne áttetszőn megnyílik.

Olvadásban illat ébred,

a hideg réteg vékonyodik.

Langyos érintés érkezik,

szirmokat tanít lélegezni.

Az olvadás tudatos mozdulat,

érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.

Meleg jelenlétté válik,

összehangolja a dobbanásokat.

A csendből érzés születik,

az érzésből egymás.

Végül az illatok összefonódnak –

két rózsa közös emlékezete.

A tér azzá válik,

amit az idő megőrzött:

szerelemmé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szerelem = Átjárás

Amikor belépsz,

a csend irányt vált –

lélegzik minden körülöttünk,

a pillanat elfelejti,

hogyan kell továbbmenni.

A kezed térkép

egy sosem jelölt országhoz,

ahol a szív

szabadon kimondja önmagát,

ahol az idő lehajtja a fejét, enged.

A tekintetedben

megáll minden,

ami valaha menekült bennem –

szétesik a múlt,

mint túl szoros ruha,

a test végre

belefér a jelenbe.

Ez a szerelem

átjárás –

bőrön, szavakon, életeken át.

Amikor a bennem lakó magány

megszólít téged,

és választ kap.

Összeérünk,

a világ megtanul hallgatni.

A szív ritmusa marad,

lassú, biztos,

mint egy ígéret,

amely már beteljesült.

Amikor egyszer

visszanéz az élet,

arra a pontra mutat majd,

ahol összeértünk.

Ott történt meg minden.

Ott vált a vágy

otthonná,

a keresés érkezéssé,

és a szív végre megérkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső könnyek

A test elkopik.

Genetika, munka, idő –

ki tudja, mitől.

Néha nagyon fáj,

mégis mozdulni kell,

erőn túl is,

emelt fővel.

A szív sokszor sír.

Belső könnyek hullnak,

csendben,

láthatatlanul.

Átölelem a fájdalmat,

szeretgetem,

mert hozzám tartozik.

Én vagyok.

Részem.

A test jelez,

és elengedem.

Az idő hossza kérdés,

a kimenetel is.

Engedem,

hadd haladjon át rajtam.

Tapasztalok.

Ez az élet rendje.

Könnyű máz helyett

valódi súly.

Szép pillanatok felvillannak,

mert léteznek.

Az idő halad,

a napok rövidülnek.

Önmagamhoz hű maradok.

A hitem erős.

A szeretetem nagy.

Teszem, ami dolgom.

A Fény mutatja az irányt.

A szeretet átölel.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fény

A fény reggel az ablak peremére ül,

lassan kibomlik a hideg üvegen.

Arany ujjai végigsimítják

a fák hóval terhelt vállát,

a világ emlékezni kezd

arra, hogy élni jó.

Odakint irányt rajzol a csendbe,

utat nyit a mozdulatlanban,

megszólítja a tájat,

és minden árnyék

szelíden helyére lép.

Belül másként érkezik.

Lélegzetként,

egy halk igenként,

amely átfut a mellkason,

kisimítja

a kimondatlan rétegeket.

Ez a fény tart meg,

amikor a külső idő elcsendesül.

Ismeri a nevem,

jelenléttel válaszol.

Kint ragyogás,

bent otthonosság.

Két irány, egy forrás.

Amikor összeérnek,

a szív megnyílik,

minden a helyére simul.

Szépség

A szépség reggel kezdődik,

amikor a pohár peremén megcsillan a fény.

Ott van a konyhaasztalon felejtett morzsában,

egy kéz nyomában a kilincsen.

Abban, ahogy a test tudja,

merre forduljon csend idején.

Ott van egy szempár ívében,

hosszú pillák árnyékában.

Ahogy a tekintet tartalmazza

mindazt, ami kimondatlan.

Egy nézés, amelyben megpihen

a másik tekintet.

A szépség dolgozik finoman.

Egy levél erezetében,

egy virág szárában,

és az arcon is –

ahol a belső

külső formát kap.

Belül születik,

kifelé halad.

Mint egy lassú, biztos mozdulat.

A szépség ott van.

Mindenhol.

Amikor jelen vagy,

láthatóvá válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

Só

A só az élet ujjlenyomata,

kristályba zárt emberi könny,

bőrön maradó emlék,

időn és tengeren túl.

Ott él minden falatban,

ahol a csend ízzé sűrűsödik,

ahol az emlék megszólal,

és a test emlékezni kezd.

A só összeköt testet, sorsot,

seb és gyógyulás határán,

egy csipetben gondoskodás,

többletében könyörtelen igazság.

A só mértékre tanít,

hol válik súllyá az élet,

íz ott születik meg,

ahol a szív jelen marad.

Minden könny tengerré érik,

minden hallgatás mélyül,

az élet végül mindig megsózza önmagát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fehér ajándék

Hó, végre hó,

csupa fehér, csupa tisztaság.

A fákon hópamacsok pihennek,

ágakra ül a tél varázsa.

Nézem, mint egy gyermek,

régen látott csodát.

Gyúrom a havat a kezemmel,

ujjaim közt a tél időzik.

Jégcsapokat leveszek,

hagyom szétolvadni, mint rég,

sok-sok év után visszatér

ez a ritka, fehér ajándék.

Ropog a hó a talpam alatt,

régi hang ébred bennem fel,

sok-sok év után újra hallom,

ezt a régi, kedves hangot.

Ajándék a szemnek,

ajándék a szívnek,

ajándék mindenkinek,

a tél szerelmeseinek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Összhang

A vízbe lépek, fény simul reám,

Nap melege bőrömön szelíden ring.

Virág hajol, színe hozzám beszél,

az élet lassan bennem is él.

A hűvös átjár, tisztára mos,

minden rezdülés bennem otthonos.

Víz és fény egy ritmusra él,

szívemmel együtt lélegzik a tér.

Eggyé válok a parttal, a Nappal,

csodák íródnak bennem halk dallal.

Összhang születik szelíden,

megérkezik mélyen a csendesen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok…

Lépteim mögött fény marad,

csendben izzó, halk nyomat.

Szó előtt is, szó után

jelenlétem útmutatás.

Ahol járok, ott derül,

a sötét félrehúzódik belül.

Hangom nélkül is adok,

magam vagyok a mondatok.

Versben, prózában,

egy tekintet tartásában,

amit mondok, amit élek,

őszintén osztom a térben.

Lábnyom vagyok fényben írva,

jelenlétté formált remény.

S remélem, nyomot hagyok –

valakiben tovább ragyogok.

Utazás

Az élet nálam hosszú utazás,

minden kanyar emlékbe hajlik vissza.

Viszek magammal elhallgatott szavakat,

és mindazt, ami egyszer bennem maradt.

Állomások jönnek – arcok, terek, idők,

van, ahol megpihen bennem a fény.

Van, ahol fájdalom ér,

a csend megtanít figyelni.

A veszteség súlya is irányt ad,

a fájdalom mélyebb térképpé válik.

Amit elengedek, helyet nyit,

s új lépések születnek.

Az út alatt formálódik a nevem,

a hang, amely már az enyém.

Minden bennem mozdul tovább,

ahogy haladok – a választás az enyém.