Az árnyék

Avela negyvenhat éves volt, bár aki először látta, ritkán találta el a korát. Nem látszott fiatalnak, de idősnek sem. Az arca már megtanulta őrizni mindazt, amit nem kívánt másokra bízni.

Sötét gesztenyebarna haját az álla vonaláig vágatta. A halántékán két keskeny, ezüstös tincs húzódott, amelyeket sohasem festett be. Szürkészöld szemének tekintete nyugodtnak tűnt, de túl sokáig időzött az emberek arcán ahhoz, hogy puszta udvariasság legyen. Keskeny száját ritkán húzta mosolyra. Amikor mégis megtette, a jobb arcán apró gödör jelent meg, és néhány pillanatra eltűnt belőle a szigorúság.

Magas, egyenes tartású nő volt. Hosszú ujjai gyorsan jártak a ruhatári biléták között, csak a bal keze remegett meg néha. Olyankor ökölbe szorította, majd folytatta a munkát, mintha a teste tévedett volna, és neki kellene rendre utasítania.

Tizennégy éve dolgozott a Vargán Színház földszinti ruhatárában.

Az épület napközben nyers vakolat, por és kihűlt kávé szagát árasztotta. Előadás előtt azonban megtelt nedves kabátokkal, parfümökkel, hajlakkal, bőrtáskákkal és az utcáról behozott levegővel. Télen a gyapjúból kiolvadt a hó szaga. Tavasszal virágillat tapadt a nők kendőjéhez. Nyáron az emberek bőre sós volt, a színház vörös bársonyfüggönye pedig úgy tartotta magában a meleget, akár egy lázas test.

Avela minden szagot ismert.

Azt is tudta, melyik kabát gazdája érkezett egyedül, pedig két jegyet vásárolt. Melyik férfi fújt túl sok kölnit magára, mert félt, hogy megérzik rajta az idegességet. Melyik nő sírt a mosdóban, mielőtt belépett volna a nézőtérre.

Az emberek azt hitték, csak a kabátjukat adják át neki.

Pedig gyakran mást is ott hagytak.

Egy elfojtott mondatot a gallér alatt. Egy érintést, amely már nem érkezett meg. Néha egy egész nap fáradtságát, belevarrva a bélésbe.

Avela nem kérdezett. Átvette, felakasztotta, visszaadta.

Egy péntek esti előadás után találta meg az első árnyékot.

A nézők már elmentek. A ruhatár üres volt, a lépcsők felől csak a takarítók vödrének tompa csúszása hallatszott. Avela megszámolta a fogasokat, ahogy minden este.

Hetvenkét kabát érkezett.

Hetvenkettőt adott vissza.

A hetvenharmadik fogason mégis maradt valami.

Először fekete sálnak nézte. Közelebb lépett, de az anyagnak nem volt széle. Nem lengett a huzatban. A padlótól egészen a fogas kampójáig húzódott, keskenyen és mozdulatlanul.

Avela kinyújtotta a kezét.

A sötét folt összerándult.

A nő visszakapta az ujjait.

– Maga itt maradt? – kérdezte halkan.

Az árnyék nem válaszolt. Lassan lecsúszott a fogasról, végigfolyt a pulton, majd eltűnt a szőnyeg mintái között.

Avela sokáig állt egy helyben. A színház szaga hirtelen megváltozott. A bársony és a por mögött nedves föld kesernyés illatát érezte, pedig odakint hetek óta nem esett.

Másnap az árnyék újra ott volt.

Ezúttal egy öreg férfi kabátja mögött lapult. Amikor a férfi kikérte a ruhadarabot, Avela látta, hogy az árnyéka nem követi. A fogason maradt, apróra összehúzódva.

Gyermek alakja volt.

Térdét a mellkasához szorította, és a fejét a karjai közé rejtette.

– Uram – szólt Avela a távolodó férfi után.

A férfi megfordult.

– Igen?

A nő a fogasra nézett, de már csak az üres kampót látta.

– Semmi. A sálját majdnem itt felejtette.

A férfi a nyakához nyúlt.

Nem viselt sálat.

A következő héten minden este maradt egy árnyék.

Egy fiatal nőé görnyedten járt, mintha súlyt cipelne a hátán. Egy hangosan nevető férfié a fal felé fordult, és rázkódott. Egy kisfiú árnyéka felnőtt méretű volt, vastag vállal és lehajtott fejjel.

Avela eleinte rettegett tőlük.

Később várta őket.

Éjfél után az árnyékok leléptek a fogasokról. Végigvonultak a folyosón, felkúsztak a lépcsőkön, és besurrantak a nézőtérre.

Avela egy este utánuk ment.

A színpadon három árnyék mozgott.

Nem beszéltek, mégis történeteket játszottak el.

Az öreg férfi gyermeki árnyéka végigfutott a deszkákon, aztán megállt egy nem létező ajtó előtt. Sokáig kopogott rajta. Senki sem nyitotta ki.

A görnyedt fiatal nő árnyéka lassan kiegyenesedett. Leoldotta magáról láthatatlan köteleit, majd mezítláb táncolni kezdett. Mozdulataiban nem volt ügyesség, csak felszabadultság.

A nevető férfi árnyéka leült a színpad szélére, és arcát a tenyerébe temette.

Avela a hátsó sorban ült.

Megértette, hogy ezek az alakok nem azt mutatják, amit gazdáik átéltek.

Azt játszották el, amit nem engedtek megtörténni.

Attól az estétől minden éjszaka végignézte őket.

A teste közben egyre nehezebben viselte a hosszú állást. A derekába éles fájdalom költözött, a bal kezében pedig mind gyakrabban futott végig zsibbadás. Reggelenként a lakása hideg csempéjén ülve húzta fel a harisnyáját, mert állva már nem tudta.

Nem panaszkodott.

Régen megtanulta, hogy a fájdalom akkor is ott marad, ha nevet adnak neki.

Egy vasárnap este különösen kevés néző érkezett. A színházban narancshéj, púder és nedves bőrkabát szaga keveredett. Avela fáradtabb volt a szokásosnál. Amikor az utolsó vendég is távozott, nekidőlt a pultnak, és behunyta a szemét.

A dereka nem fájt.

Kiegyenesedett.

Megmozgatta az ujjait. A bal keze nem remegett. Könnyűnek érezte magát, szinte súlytalannak.

Először örült.

Aztán lenézett.

A lába alatt nem feküdt árnyék.

Körüljárta a pultot. Benézett a fogasok közé, a függöny mögé, még a szék alá is.

A saját árnyéka eltűnt.

Aznap éjjel nem érzett hideget, amikor kilépett az utcára. A szél megmozdította a haját, de a bőrén nem hagyott nyomot. A pékség előtt friss kenyér illata terjengett. Avela tudta, hogy kellemes, mégsem kívánta.

Otthon forró vizet engedett a kádba. Beletette a kezét.

Nem érzett semmit.

A következő napokban a fájdalom nem tért vissza. Vele együtt azonban más is távozott.

Az étel íze elvékonyodott. A zene puszta hangok sorává vált. Egy kolléganő megérintette a vállát, Avela mégis csak a kéz súlyát érzékelte, az érintés melegségét nem.

A tükörben továbbra is önmagát látta, de az arca olyan volt, mint egy pontosan elkészített másolat. Minden vonása a helyén maradt, csak ő hiányzott mögüle.

A hetedik éjszakán meghallotta a színpad felől a lépteket.

Nem az árnyékok nesztelen mozgását.

Cipősarok koppant a deszkán.

Avela felment a nézőtérre.

A színpad közepén egy nő állt. Ugyanolyan magas volt, mint ő. Az álla vonaláig érő haját hátrafújta egy nem létező szél. A halántékán két ezüstös tincs húzódott.

Avela saját árnyéka állt előtte, mégsem fekete foltként. Teste sötét anyagból rajzolódott ki, arca pedig csaknem emberinek látszott.

Az árnyék vörös ruhát viselt.

Avela sohasem hordott vöröset.

– Gyere vissza – mondta.

Az árnyék elmosolyodott. A jobb arcán megjelent az apró gödör.

– Miért?

A hangja Avela hangja volt, de nem olyan, amilyennek kívülről hallotta. Mélyebb volt, érdesebb, és nem kért engedélyt.

– Hozzám tartozol.

– De sokáig úgy éltél, mintha nem tartoznék hozzád.

A deszkák régi festékének és a függöny vastag porának szaga megült a torkában.

– Nem hagyhatsz itt.

– Én nem hagytalak el.

– Akkor miért mentél el?

Az árnyék közelebb lépett.

– Mert te már évekkel ezelőtt elmentél.

Avela hallgatott.

A nézőtér üres székei sorban meredtek rájuk. Úgy érezte, minden ülésben ott ül egy korábbi önmaga. Az, aki nem szólt. Az, aki maradt. Az, aki mindig azt mondta: még egy napot kibírok.

– Éltem – mondta végül.

– Működtél.

– Dolgoztam. Gondoskodtam. Végigcsináltam mindent.

– És mikor éltél?

Avela szájában fémes íz jelent meg.

– Nem értesz semmit.

– Én őrzöm mindazt, amit nem mertél megélni.

Az árnyék felemelte a kezét. A hátsó függöny szétnyílt.

Mögötte nem díszlet állt.

Avela egy másik élet képeit látta.

Önmagát, amint egy ismeretlen város utcáján nevet. Amint mezítláb sétál a tengerparton, és a hideg vízbe mártja a lábát. Amint egy üres szobában falat fest. Amint becsuk maga mögött egy ajtót, amelyet évekig nem mert megérinteni.

– Ezt te átélted? – kérdezte.

– Ezt nem élted át.

– Ez nem valóság.

– Az sem volt az, amiben maradtál. Csak megszoktad.

Avela közelebb lépett hozzá.

– Vissza akarlak kapni.

Az árnyék arca megkeményedett.

– Velem együtt visszatér a fájdalom.

– Tudom.

– A remegés is.

– Tudom.

– Újra megérzed majd a hideget, a csalódást, az egyedüllétet. Nem tudsz többé úgy tenni, mintha elég lenne túlélni.

Avela lehunyta a szemét.

Eszébe jutott a kenyér illata, amelyet napok óta nem kívánt. A forró víz. Egy kéz a vállán. A derekában lakó fájdalom, amelyet gyűlölt, mégis bizonyította, hogy a teste nem mondott le róla.

– Mi történik, ha nem jössz vissza?

– Nem fog fájni semmi.

– És örülni tudok majd?

Az árnyék nem felelt.

Avela kinyújtotta a kezét.

– Akkor inkább fájjon.

Az ujjaik összeértek.

A fájdalom olyan hirtelen tért vissza, hogy Avela térdre rogyott. A derekán végigszaladt az ismerős hasítás, bal kezében apró tűk szúrtak. Tüdeje megtelt a színház poros levegőjével.

Köhögni kezdett.

Aztán megérezte a vörös ruha száraz, meleg szagát. A deszkák repedéseiből felszálló gyantát. Saját bőrének sóját.

Sírni kezdett.

Nem szépen és nem hangtalanul. Arca összerándult, válla rázkódott, könnyei sötét foltokat hagytak a színpadon.

Az árnyék letérdelt elé.

– Most már maradsz? – kérdezte Avela.

– Csak addig, amíg te is.

Avela lehajtotta a fejét.

Sokáig ült a színpadon. Nem tudta, mennyi idő telt el. Talán egy óra, talán egy egész élet. Amikor végül felállt, a teste nehéz volt, de ismét az övé.

Az árnyék már nem állt előtte.

Ott feküdt a lábánál, pontosan követve alakját.

Avela visszament a ruhatárba. Levette a kabátját a hetvenharmadik fogasról, majd a pultra tette a kulcscsomóját. Mellé helyezte a vörös bilétát.

Nem írt levelet.

Nem magyarázkodott.

Aki évekig nem kérdezte, miért maradt, annak azt sem kellett elmondania, miért ment el.

Amikor a takarítónő megérkezett, a színház utcai ajtaja még lassan mozgott a reggeli szélben. A pulton ott feküdt a kulcs és a hetvenhármas biléta.

A nő kisietett az ajtón.

Avelát a szemközti járdán pillantotta meg.

Kabátja alatt kilátszott a vörös ruha. Lassan ment, egyik kezével végigsimított egy pékség párás kirakatán, majd megállt.

Friss kenyér illata szállt ki a nyitott ajtón.

Avela mélyen belélegezte.

Aztán elmosolyodott.

Jobb arcán megjelent az apró gödör.

Amikor továbbindult, az árnyéka szorosan követte. Nem húzta vissza, nem szaladt előtte.

Ugyanakkor léptek.

A hegy asszonya

Amikor rátaláltak,

már nem volt ország,

amely magáénak mondhatta volna,

sem nyelv,

amelyen megszólíthatták.

Csak az arc maradt.

Szemhéján kvarc,

ajka szélén vas,

homlokában egy hajszálvékony réteg

abból a régi világból,

amelyben még órák mérték

az emberek idejét.

A kutatók kesztyűben hajoltak fölé.

Megmérték a korát,

a nyomást,

a kőzetbe záródott virágport,

de azt nem tudhatták,

hányszor nevetett vacsora közben,

kit várt hiába alkonyatig,

kinek őrizte helyét az asztalnál,

és melyik mondatot

nem mondta ki soha.

Az újságok először

A hegy asszonyának nevezték,

azután történelmi leletnek,

végül egy számmal jelölték

egy klimatizált teremben.

Naponta ezrek álltak meg előtte.

Mindenki ugyanazt kérdezte:

hogyan maradhatott ilyen épen?

Senki sem kérdezte,

milyen élete lehetett,

és mi minden tűnt el körülötte,

mire csak az arca maradt.

Éjjel a múzeumőr

néha levette a sapkáját,

leült mellé,

és mesélt neki a lányáról,

aki messz költözött,

a csöpögő csapról,

a térdéről,

amely már eső előtt fájni kezdett,

meg arról,

hogy néha már életében

emlékké válik valaki azok számára,

akik egykor szerették.

Az arc nem felelt.

De reggelre

egy apró kristály nőtt

a bal szeme alatt.

A szakértők

természetes kiválásnak nevezték.

Az őr azonban tudta:

a hegy azon az éjszakán

megtanult sírni.

Égi ölelés

Az Ég lehajlik lassan,

felhőin napsugár pihen,

Nap csókot ad a tengernek,

arany simul végig a vízen.

Hullámok ölén ring

messzeség szava,

tenger mélyéről felzeng

egy régi dal dallama.

A part csak nézi némán,

ahogy két végtelen összeér;

Nap csókja hullámmá remeg,

izzó fodrot hagy a víz tükrén.

Mire az alkony megérkezik,

meghajlik a part menti nád,

égi ölelésben alszik

víz, Nap és a táj.

Hamis szeretet

Nyári este van. Kint ülök az udvaron, és hallgatom a tücsköket. Olyan hangosan zenélnek, mintha az egész kert egyetlen nagy hangszerré változott volna. Egyikük rákezdi, a másik felel neki, aztán egyszerre zendül fel a tücsökkórus. Talán ez a nyári esték legszebb hangja.

A szél időnként végigsöpör az udvaron. Felkapja a földön heverő, elszáradt faleveleket, amelyek susogva, zörögve futnak végig a porban. A levegő száraz, nehéz és fullasztó. Hónapok óta nem esett nálunk. Már hajnalban sincs pára, a fűszálakon sem ül meg a harmat. Mintha a föld hiába várná az eget, az pedig elfelejtett volna válaszolni neki.

Ekkor leül mellém valaki.

Nem hallottam, hogy érkezett volna. Csak egyszerre ott van a másik széken, keresztbe tett lábbal, nyugodtan, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

– Ki vagy te? – kérdezem.

– Az Elvárás.

– Nem hívtalak.

– Engem ritkán hívnak. Mégis mindenütt jelen vagyok.

– Tudom. Ott vagy két ember között, és lassan mindent megmérgezel.

Elmosolyodik.

– Könnyű rám fogni mindent.

Pedig nélkülem egyetlen kapcsolat sem működne.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy te is elvárod attól, akit szeretsz, hogy ne bántson. Elvárod, hogy figyeljen rád. Hogy ne hazudjon. Hogy ne hagyjon magadra, amikor szükséged van rá. Azt mondod, nem kellenek elvárások, közben tele vagy velük.

– Talán igazad van – felelem. – De nem mindegy, mit nevezünk elvárásnak.

– Máris mentegetőzöl.

– Nem. Különbséget teszek. Mert az nem túlzó elvárás, hogy két ember tisztelje egymást. Az sem, hogy aki szeretetet kér, maga is tudjon adni. A szeretet nem azt jelenti, hogy az egyik ember folyton nyújtja a kezét, a másik pedig csak elvesz belőle.

– Mégis folyton azt mondjátok, hogy önzetlenül kell szeretni.

– Önzés nélkül. Nem önmagunk nélkül.

Az Elvárás elhallgat. A szél újra megmozdítja a leveleket. Száraz hangjuk végigkarcolja az udvar csendjét, de a tücskök egy pillanatra sem hagyják abba a zenét.

– Azt állítod, én teszem tönkre az embereket – szólal meg végül. – Pedig sokszor én tartom össze őket. Egy anya elvárja, hogy a gyermeke megbecsülje. Egy társ elvárja a hűséget. Egy barát elvárja, hogy ne csak akkor keressék, amikor szükség van rá. Mi ebben a rossz?

– Semmi. A baj ott kezdődik, amikor a szeretetből tartozást csinálsz.

– Én?

– Igen, te. Először csak annyit súgsz az ember fülébe: „Én adtam, most ő következik.” Aztán számolni kezdesz. Ki keresett kit? Ki mennyi időt szánt a másikra? Ki mondta előbb, hogy hiányzol? Ki hányszor segített? Mire észbe kapunk, már nem szeretünk, hanem elszámolunk egymással.

– Talán csak igazságot akarok.

– Nem. Sokszor irányítani akarsz.

– Keményen beszélsz velem.

– Mert jól ismerlek.

A tücskök egyre hangosabban szólnak. Nem tudom, valóban erősödik-e a zenéjük, vagy csak jobban figyelek rájuk.

– Aki túl sokat ad, maga tehet róla, ha kihasználják – mondja az Elvárás.

Ránézek.

– Ezt komolyan gondolod?

– Ha valaki mindig igent mond, a másik megszokja. Ha mindig ott van, természetessé válik a jelenléte. Ha folyton ad, miért csodálkozik, hogy elfogadják tőle?

– Elfogadni és kihasználni nem ugyanaz.

– Hol húzod meg a határt?

– Ott, ahol az ajándékból kötelesség lesz. Amikor amit tegnap még megköszöntek, azt ma már követelik. Amikor valaki csak addig kedves, amíg kap valamit. Amikor a nemet sértésnek veszik, az elfáradást pedig árulásnak.

– Akkor ne adj.

– Ha nem adunk, nem is élünk igazán. Nem akarok olyan emberré válni, akit már semmi sem érint meg. Ha nem szeretünk és nem akarunk szeretve lenni, akkor mi értelme a földi életnek?

– A szeretet fájdalommal jár.

– Nem mindig a szeretet fáj. Sokszor az fáj, amit annak nevezünk.

Az Elvárás közelebb hajol.

– Te is szeretnéd, hogy figyeljenek rád.

– Persze, hogy szeretném.

– Akkor mégis vársz valamit.

– Vágyom rá. De már nem harcolok érte.

– Ugyanaz.

– Nem ugyanaz. Régen talán próbáltam megszerezni a figyelmet. Magyaráztam, kértem, újra elmondtam, mit érzek. Ma már nem akarom kierőszakolni. Ami nem jön szívből, azt nem kérem könyöradományként.

– Mégis fáj, ha nem kapod meg.

– Fájhat valami attól még, hogy nem futok utána.

– Akkor nem vagy szabad tőlem.

– Nem is állítottam, hogy az vagyok.

A válaszomra kissé hátradől. Talán arra számított, hogy tagadni kezdek.

– Látod – mondom –, éppen ez a baj veled. Azt akarod elhitetni, hogy csak két lehetőség van. Vagy nem várunk senkitől semmit, vagy követelünk. Vagy mindent odaadunk, vagy teljesen bezárkózunk. Pedig a kettő között ott van a tudatos szeretet.

– Az micsoda?

– Amikor adok, mert belőlem fakad, de közben nem hagyom, hogy kifosszanak. Amikor elfogadom a másik szeretetét, de nem építem rá az egész létezésemet. Amikor nem akarom megváltoztatni, mégis megmondom, mi az, amit nem engedek meg neki.

– Szép szavak. De két ember sohasem ad egyformán.

– Nem is kell mindig ugyanannyit adniuk. Nem mérleg kell a kapcsolatba, hanem kölcsönösség. Lehet, hogy ma az egyikük erősebb, holnap a másik. De nem élhet mindig csak az egyik a másik erejéből.

– Ritka az ilyen kapcsolat.

– Ritka, akár a fehér holló. De létezik.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy az ember képes tudatosodni. Képes felismerni, hogy csak annyira tud szeretni másokat, amennyire önmagával is képes szeretettel bánni.

– Ez is csak egy szépen hangzó mondat.

– Nem. Ezt már átéltem. Aki nem szereti önmagát, sokszor torz módon szeret. Kapaszkodik, birtokol, ellenőriz, követel, megsértődik vagy eltűnik. A másiktól várja, hogy betöltse azt az ürességet, amelyet ő maga sem mer meglátni.

– Talán csak fél, hogy elveszíti.

– A félelem nem jogosít fel senkit arra, hogy birtokoljon.

– De te is féltél már.

– Igen. És talán én is szerettem már rosszul. De attól, hogy megértem a félelmet, még nem kell elfogadnom mindazt, amit okoz.

Az Elvárás a sötét kert felé fordítja a fejét.

– Azt mondtad, már nem veszel részt a harcban.

– Nem veszek.

– Mégis panaszkodsz, hogy berántanak.

– Mert berántanak. Attól, hogy én nem harcolok a figyelemért, mások még behozzák az életembe a feszültségüket, a hiányukat, a követeléseiket. Egyszer csak ott találom magam egy helyzetben, amelyet nem én kezdtem, mégis nekem kell kijönnöm belőle.

– Akkor ne engedd.

– Mintha mindig ilyen egyszerű lenne.

– Te mondtad, hogy tudatos vagy.

– A tudatosság nem azt jelenti, hogy semmi sem ér el. Hanem azt, hogy előbb-utóbb felismerem, mi az enyém, és mi az, amit mások raktak rám.

– Előbb-utóbb?

– Igen. Néha rögtön. Néha csak később. Ember vagyok.

Az Elvárás felnevet.

– Végre valami őszinte.

– Mindvégig őszinte voltam.

– Akkor mondd ki azt is, hogy néha elbújnál mindenki elől.

– Elbújnék.

– Mert nem szereted az embereket?

– Nem. Azért, mert elfáradok a zajukban. Abban, hogy mindenki akar valamit. Abban, hogy néhány perc valódi figyelem is nehéz lett. Sokan beszélnek, de alig hallgat valaki. Minőségi időről beszélnek, közben fél szemmel a képernyőt nézik, fél füllel máshol járnak.

– A világ ilyen.

– Tudom. Itt élek benne.

– Akkor alkalmazkodj.

– Alkalmazkodom, de nem akarok olyanná válni, mint ami bánt.

– Megváltoztatni sem tudod.

– Nem is akarom az egész világot megváltoztatni. Csak nem engedem, hogy te mondd meg, hogyan kell szeretnem benne.

Az Elvárás arca megkeményedik.

– Nélkülem nem tudnád, mit érdemelsz.

– Nem te tanítasz meg az önbecsülésre.

– Nélkülem mindent eltűrnél.

– Nem. A határ nem ugyanaz, mint az elvárás.

– Mi a különbség?

– Az elvárás azt mondja: „Változz meg értem.” A határ pedig azt: „Ilyen bánásmódban nem maradok.”

Most először nem felel azonnal.

Csak a tücskök zenélnek. A szél újra végigfut az udvaron, és a kiszáradt levelek susogó hangja belevegyül a kórusukba. A föld még mindig száraz. Az ég még mindig nem ad esőt. Mégsem követeli senki a felhőktől, hogy azonnal nyíljanak meg.

– Akkor el akarsz küldeni? – kérdezi végül az Elvárás.

– Nem tudlak végleg elküldeni. Része vagy az emberi életnek. De a helyedre teszlek.

– Hol van a helyem?

– A kimondott megállapodásokban. A kölcsönös felelősségben. Abban, hogy tiszteljük egymás határait. De nincs helyed a kimondatlan követelésekben, a bűntudatkeltésben és a szeretetnek álcázott birtoklásban.

– És ha valaki nem ad annyit, amennyit te?

– Nem kell ugyanannyit adnia. Csak ne éljen abból, amit belőlem elvesz.

– Ha nem figyel rád?

– Nem harcolok a figyelméért.

– Ha elmegy?

– Fájni fog. De nem tartom vissza.

– Ha csak addig szeret, amíg adsz neki?

A tücskök hirtelen mintha egyszerre hallgatnának el. Talán csak egy pillanat az egész, mégis teljes csend ereszkedik az udvarra.

Ránézek az Elvárásra.

– Akkor nem engem szeretett.

– Hanem?

A szél végigkerget egy száraz levelet a lábam előtt. Sokáig zörög a kövön, aztán megakad a kapunál.

– Hanem azt, amit elvihetett belőlem.

Az Elvárás feláll.

– És ezután hogyan fogsz szeretni?

– Szívből.

– Feltételek nélkül?

– Nem. Hazugságok nélkül.

– Adsz majd?

– Igen.

– Akkor újra kihasználhatnak.

– Lehet.

– Nem félsz?

– De igen.

– Akkor mitől lesz most más?

Felnézek az égre. A csillagok ragyognak, sehol egy felhő. A tücskök újra rákezdenek, hangosabban, mint azelőtt.

– Attól, hogy többé nem adom oda magamat annak, aki csak azt figyeli, mit vihet el belőlem.

Az Elvárás még áll egy pillanatig, majd elindul a kapu felé.

– Visszajövök – mondja.

– Tudom.

– Minden kapcsolatban ott leszek.

– Ott lehetsz.

Megáll, és hátranéz.

– Akkor mégsem győztél le.

– Nem is akartalak legyőzni.

– Akkor mit tettél?

– Levettem rólad a szeretet nevét.