2025. június 23., hétfő

Beszélő felhők



Suhannak fenn a beszélő felhők,
törtfehér álmok az Ég tenyerén,
a szél selyemujja cirógatja őket,
táncolnak csendben a nyár peremén.
Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,
aranyat hint rájuk – játszanak vele,
árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,
mint kedves szó, mi a szívhez simul.
Formájuk változik – most szív, most madár,
történet lesz mind, ki figyelni mer,
egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,
és válaszol is, ha szíved figyel.
Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –
milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,
ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,
máris a lelked is táncolni akar...

2025. június 19., csütörtök

Tánc az esőben



Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.
– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.
Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.
– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.
Tomika bólintott.
– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.
Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.
– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.
A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.
– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.
Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.
A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.
– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!
Jutka mama felnevetett.
– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.
És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.
– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.
Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:
– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.
Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ma reggel...



Ma reggel nem sietek.
Nem vagyok már ugyanaz,
aki tegnap voltam.
A csendből érkezem —
és abból a fényből,
amit csak az lát,
aki túlélte az éjszakát.
Felkelek.
De nem a testem
ébred elsőként,
hanem a bennem
szunnyadó hit.
Lassan,
mint a Nap,
aki még hezitál,
érdemes-e előbújni.
De előbújik.
Én is.
Sejtjeim emlékeznek:
valahol egy új mosoly vár rám,
egy új mondat,
amit még sosem mondtam ki,
vagy sosem hallottam.
A harmatcseppek csillognak
a fák levelein,
a reggeli szellő lágyan
ringatja a lombokat,
madarak éneke hívogat,
a természet finom világa vár rám,
amit látni és érezni kell.
Ahogy a nap felragyog
a horizonton,
úgy bontakozik ki
bennem egy új világ.
Üdvözlöm a napot,
mely szívemhez szól.

Ha kérhetek... /lélekvers/



Ha kérhetek,
csak annyit kérek:
hadd legyek mindig csend –
és önmagam.
Hadd maradjak nyugodt,
mint hajnalban a tó,
melyet nem fodroz sem vihar,
sem szó.
Ne billentsen ki sem ember,
sem zaj,
legyen bennem az egyensúly,
mint hegygerincen a Nap,
mikor még nem süt –
csak van.
Adni tudjak – mindig,
ha valakinek kell.
Ha csak egy mosoly,
egy ölelés,
egy halk: jól vagy? –
legyen belőlem kenyér.
Barátokat, tiszta szívűeket,
akik nem formálni akarnak,
csak látni,
ahogy vagyok –
és szeretni.
Ne vegyenek,
hozzátegyenek.
Mint harmat a virághoz,
napfény a fűhöz –
csak úgy.
És ha lehet…
egy helyet is kérek,
hol nincs más,
csak fák, madarak
és a szél.
Hol a csend nem magány,
hanem ölelés.
És ott legyek én –
és Mollyka, a kiskutyám.
Ahol az élet már nem álom,
hanem valóság.

2025. június 17., kedd

A Nap puszijai



Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.
A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.
– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.
Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.
Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.
A feladat egyszerű volt:
Rajzold le, ami a szívedben van.
A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.
A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.
Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:
– Szeretlek, Nagyi!

A szél tanúja



A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.
A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.
Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.
– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.
Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.
Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.
– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?
Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.
A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.

A szívem a kulcs



Minden szürke.
A világ kopár és kilátástalan.
A Föld alatt némán pihennek a válaszok,
és az Ég sem mond semmit már régóta.
De én lépkedek tovább.
Csendben, de biztosan.
A kezem üres,
de a kulcs ott van —
már régóta nálam.
Húzom magam után,
mint valami nehéz örökséget.
Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.
És most… most már tudom:
ez a kulcs a szívem.
Nem valaki másnál van.
Nem kívül.
Nem az idő múlásában,
nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.
Hanem bennem.
A szívemben van,
a felismerésben.
Ez a lényeg.
Hogy nem adom fel.
Hogy minden lépésem emlékeztető:
a megoldás ott van velem.
Csak bátran
a szívembe kell néznem.