Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

A jel beszél

– Hallottad a csengőt? – kérdezte Nóra, miközben a homokban mezítláb lépkedett, mintha a föld meséit hallgatná.

– Csak a szél mozdította meg – felelte Bence, a sátor felé pillantva, ahol egy szarka figyelte őket, tollát igazítva.

Nóra a kardigán ujjába törölte a kezét, elővette a rúzst, és lassan végighúzta ajkán, mintha bátorságot festene rá.

– Ha elmondom, mit érzek, bolondnak hiszel – súgta halkan.

– A képzelet a legszebb igazság – válaszolta.

Ekkor egy méhecske szállt a friss paradicsom illatára, mintha jelet hozna.

– Minden jel beszél hozzánk, ha figyelünk – mondta Nóra.

Az este hűvös szellője körülölelte őket, és egy meleg, szelíd ölelésben a világ csendesen megállt örökre.

A látás ajándéka

Ezidáig aludtam.

Csukva volt a szemem.

Nem láttam.

Vak voltam.

Elnyelt az elvárások mindennapja.

És közben nem vettem észre,

hogy minden, amit kerestem –

már itt volt.

Nem máshol.

Itt.

Körülöttem.

Bennem.

Kinyitottam a szemem.

Nem volt könnyű.

Szúrt a fény,

égetett az igazság.

Sokáig nem akartam látni,

mert fájt,

mert féltem.

De most már nem.

Most már látok.

És nem fáj.

Elfogadom.

Szeretem.

Azt, ami van.

Azt, aki vagyok.

Azt, ami körülölel.

Megállok.

Csak egy pillanatra –

de abban minden benne van.

Ma reggel a kedvenc fámon

egy tarka szarka köszöntött.

Néztem.

Ő boldog volt.

A madarak a kertben dalolnak,

a szél susog,

suttog titkokat a fák leveleinek.

A Nap aranyfényben ragyog.

Mollykám boldogan hencsereg a fűben.

Ő is látja.

Ő is tudja.

Ez az öröm.

Ez a látás.

Ez az élet.

Az arcomat simogatja

a nyári szellő,

és már nem kellenek a szavak.

A csend beszél.

Minden beszél.

A csend most már nem üres –

tele van élettel.

És én látok.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Szarkáim

Én vagyok a szarka.

Nem éneklek, mert nincs szép hangom.

Kiáltok, ha kell. Mert látok.

És amit látok, azt nem rejtem el szavak mögé.

Fekete-fehér vagyok, de nem egyszerű.

A tollam fényesen csillan a napfényben.

Nem a szépség kedvéért – hanem mert ilyen vagyok.

Nem alkuszom a színnel.

A fehér élesen vágja ketté a testem,

ahogy a figyelem vágja ketté a zajt.

Pár napja a fádra szálltam.

Tudod, melyikre – azt szereted.

Nem véletlenül ültem oda.

Azt hiszed?

Figyeltelek.

Ahogy befelé néztél, de még nem mertél egészen elengedni.

Ahogy kifújtad a napot magadból.

Mozdultam.

Jobbra billentem, aztán balra.

Nem tánc volt az – inkább mérlegelés.

Te is azt tetted: belül, hangtalan.

Nem féltem.

Nem is kíváncsiskodtam.

Csak jeleztem: itt vagyok.

Látsz-e engem úgy, ahogy én látlak téged?

Aztán megérkezett ő is – a másik én. A párom.

Nem kérdezett, csak jött.

Mert amit én néztem, azt ő is nézni akarta.

Téged.

Nem repültünk el.

Nem kellett.

A jelenlétünk elég volt.

Mint egy tükör, amiben visszanéztél önmagadra.

És ha holnap újra hallasz kiáltani hajnalban,

tudd: nem zavarni akarlak.

Csak szólok, hogy még mindig itt vagyunk veled.

Szeretünk. Védünk.