Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Boldog család

Nevetés száll a nappaliban,

kéz a kézben, szív a szívben,

melegség árad minden sarokba,

itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,

a szeretet gyertyája sosem alszik el,

a szavak nem kellenek,

mert minden tekintet mesél.

Gyermekarcok fénylenek,

mosolyuk a napfény tánca,

együtt építjük a világot,

hol a szív sosem magányos.

Itt vagyunk, s ez elég,

minden perc ajándék,

boldog család vagyunk,

s szeretet a kötelékünk.

Mesél a tenger című versem megzenésítve

Kattints ide a zene meghallgatásához

Mesél a tenger

A szikla vagyok, hol megpihen a csend,

A tenger mesél – és én hallgatom bent.

Napfény simogat, vállamon ragyog,

A hab csókjától lassan ringatózom.

Szívem a part, ott nyílik az Égre,

A tenger lélegzik selymesen zenélve.

A hab s a szél együtt susognak,

És bennem a csend lágyan megpihen.

Nem vagyok más, csak része a dalnak,

A szél hajamba puha csókot ad.

Testem a szikla, lelkem a sóhaj,

S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.

Most itt vagyok, s minden elcsitul,

A napfény ringat, álomként elindul,

Velem a víz, az Ég, a csillagok –

A világ ma bennem selymesen ragyog.

Szívbe égett barátság

Csendben ülünk, a szél is hallgat most,

Könnyünkben tükröződnek régi csillagok.

Nem kell beszélni, elmond mindent a szem,

Barátságod őriz, míg e világon élek.

Ha jön a vihar, s a szívem félve ver,

Te fogod kezem, elcsitul bennem, s újra ott lesz a csend.

Nevetünk, sírunk, szél sodor dalokat,

Lelkünkben születik ezer pillanat.

S bármerre sodor is az élet,

Barátságunk már rég a szívünkben égett,

Mint ősi láng, mi sosem halványul el,

Örök fényként bennünk él tovább.

Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.