Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

A szeretet esernyője

Hull az eső, az ég könnye hull,

Kislány megáll, a világ csitul.

Kezében ernyő, fekete szárny,

alatta cirmos, reszketve áll.

A gyermek szól: Ne félj, kicsim,

megvédlek én, maradj velem.

Leszek anyukád, adok meleget,

langyos tejet a kandalló mellett.

Csepereg az eső, a gyermek nevet,

mosolya tiszta, szívében szeretet.

S az égi szív most halkan látja:

a tiszta szívűeket megáldja.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

Emlékezés (Az aradi vértanúk emlékére.)

Október csendje borul az égre,

gyertyák fénye reszket a szélben.

Tizenhárom név, tizenhárom álom —

hűségük örök, mint oltáron a láng.

Nem kértek dicsőséget, sem fényt,

csak szabadságot, drága reményt.

S mikor a hajnal könnyet ejtett,

az ég ölelte magához lelküket.

Arad egén ma is fényük él,

nem temeti őket idő, se tél.

Mert aki hazáért adta vérét,

örökre őrzi a nemzet szívét.

Csend van, de nem feledés.

Minden harangban ők zúgnak,

minden gyertyában ők lobognak,

s minden szívben ott él a szó: Hazám.

A szüret varázsa

A szőlőhegyek fölött aranyló napsugár játszott a levelek között, s a tőkék üresen, csendesen álltak, mintha maguk is elégedetten sóhajtottak volna a munka befejeztével. A szüreti mulatság napja elérkezett: a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözve gyűlt össze a főtéren, ahol a levegőt az édes must illata lengte be, keveredve a friss kenyér és a sülő kalács lágy, meleg párájával.

A zenészek rázendítettek: a dob, a hegedű és a cimbalom pergő dallama hívogatta a táncos lábakat. Két fiatal lépett a kör közepére – a fiú fekete mellényben, kalappal, a lány piros szoknyában, hajában szalag lobogott a szélben. Amint tekintetük találkozott, mintha a mulatság varázsa bennük gyulladt volna lángra.

A fiú könnyedén megpörgette párját, s a szoknya piros virágként szétterült körülötte. Lábuk alatt dobbant a föld, a taps ütemre követte minden mozdulatukat, s a nevetésük tisztán zengett, mint a muzsika maga. A borospoharak emelkedtek, koccantak, s a jókedv szinte kézzel tapinthatóvá vált.

Ez nem csupán tánc volt: az élet öröme szőtte át minden mozdulatukat. A szüret ünnepe a munka gyümölcsét borrá, a bor dalba, kacagásba, szerelembe fordította. A két fiatal mozdulataiban ott lüktetett a múlt és a jövő, a hagyomány és a remény.

És ekkor a szőlőtőkék fölött végigsuhant a szél, mintha maga a természet is tapsolt volna. De amint a falu szíve dobogott a tánc és nevetés ritmusára, egy pillanatra megállt minden tekintet: a fiú kezében a lány szalagjába rejtett egy apró, sötét fürtöt – a legédesebb szőlőt, amit a hegyen találtak, s amelynek íze mindörökre összekapcsolta őket.

A világ tetején

A levegő tiszta volt odafent.

A hegytetőről Marianna előtt kiterült a világ — városok, folyók, erdők, amiket az alkonyi fény aranyra festett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett benne.

Leült a kősziklára, átkarolta a térdeit. A szél a hajába kapott, mintha beszélni akarna vele.

– Na, hát ide jutottunk… – suttogta.

A hangja beleveszett a tágas levegőbe, de nem bánta. Ez a csend már a barátja volt.

Az elmúlt évek emlékei sorra suhantak el előtte: az irodai ablakok mögötti szürke napok, a döntések, amiket mások hoztak meg helyette,

és az a pillanat, amikor rájött, hogy egy életet él, ami nem az övé.

Most először nem volt rajta smink, nem volt rajta maszk, sem elvárás.

Csak ő maga. És a világ, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek.

A távolban egy férfi közeledett – hátán túrazsák, kezében kulacs. Amikor mellé ért, megállt.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte.

– Az. – Marianna bólintott. – Valahogy… valóságosabb, mint bármi odalent.

A férfi leült mellé. Nem szóltak percekig. A csend most nem volt kínos, inkább békés –

mint amikor két idegen ugyanazt érzi, csak más szavakkal.

– Miért jött fel ide? – kérdezte végül.

Marianna elmosolyodott. – Hogy megtaláljam, amit elvesztettem.

– És mi az?

– A hitem… magamban.

A férfi bólintott, mintha értené.

– Tudja, néha el kell menni messzire, hogy lássuk, milyen közel volt mindig.

Marianna ránézett.

– Maga is ezért van itt?

– Én csak meg akartam nézni a naplementét. De most úgy tűnik, többet kaptam.

Nevettek. Halkan, őszintén.

Ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a fényük aranyban úszott.

Marianna úgy érezte, mintha a világ újraindult volna – de most vele együtt.

A szívében nem volt többé félelem, csak egy halk, meleg bizonyosság:

a változás nem a városokban, nem az években történik meg,

hanem egy pillanatban, amikor végre mersz leülni, és ránézni arra, aki vagy.

A férfi felállt, kezét nyújtotta.

– Lejöjjünk együtt? – kérdezte.

– Igen – felelte Marianna. – De csak lassan. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

Elindultak lefelé a lejtőn, egymás mellett.

Fent maradt utánuk a napfény és a szél –

és az a csend, amiben megszületett valami új.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba