A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.
Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...
A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.
Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.
Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.
A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.
A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.
Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.
Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.
Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.
A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.
A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.
Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.
De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.
És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.
Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.
