Fény hajol a nevemre

Vállamon virágok aranya ég,

alattam vízben mozdul az ég.

Homlokomhoz hajlik a nap,

bőrömön fényes rajzolat marad.

Nincs szükség rangra, szerepre,

a fény hajol a nevemre.

A víz figyel, a fény felel,

nő vagyok – önmagamban teljesen.

Az idő valósága – párbeszéd Árion Mesterrel

Az óra peremén ültem, magasan a hegyen.

Alattam a nagy számlap arany kerete erősen tartott. A római számok körben álltak, akár régi törvények jelei, mégsem parancsoltak. A mutatók lassan mozdultak alattam, én éreztem, hogy az idő jár, de már másképpen.

A levegő hideg volt odafent, tiszta és éles. Belélegeztem, és a mellkasomban minden rendezettebb lett. A testem súlyát éreztem az órán, a lábam biztosan pihent, a kezem nyugodtan feküdt a ruhámon. A magasság körülvett, de nem szédített meg. A távoli ormok keményen álltak az arany fényben, a pillangók pedig lassú ívben jártak körülöttem, könnyű mozdulattal, mégis pontos rend szerint.

Csak ültem ott, ahol az idő már alattam volt.

Akkor a fény az óra jobb oldalán sűrűbbé vált, és egy férfi állt meg mellettem. Nem hallottam érkezést, és utat sem láttam mögötte. Egyszerűen ott termett.

Hosszabb, őszbe hajló haja a válláig ért, szakálla rendezett volt, arcán mély vonások ültek. Barna szeme tisztán nézett rám. Indiai, csuhaszerű ruhát viselt, egyszerűt, mégis méltóságteljeset. Nem uralkodónak látszott, inkább olyannak, aki sok mindent átélt.

Felém fordult.

– Üdvözöllek, Aurora.

Lassan ráemeltem a tekintetem.

– Üdvözöllek, Mester.

– Árion vagyok – mondta. – Azért jöttem, mert az idő helye megváltozott benned.

– Érzem – feleltem. – Ülök az órán, és mégsem érzem, hogy menekülnöm kellene előle. Régen a percek sokszor erősebbek voltak nálam. Egy várakozás, egy döntés, egy késés, egy belső mozdulat el tudta vinni a figyelmemet. Most is érzem az időt, de már nem ugyanúgy.

Árion Mester az órára nézett, majd vissza rám.

– Az idő jár, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

A mondat megállt bennem felismerésként.

– Akkor ezért ülök rajta? – kérdeztem.

– Ezért. Az ember sokáig azt hiszi, hogy az idő fölött csak az győzhet, aki gyorsabb nála, aki mindent elér, mindent elrendez, mindent időben kimond és tesz. De az idő kezelése nem sietség. Inkább belső tudás arról, minek adsz teret, mire mondasz igent, mire adsz szívet, és mi az, amit már nem engedsz be a lényed közepébe.

– És ezt én már tudom?

– Tudod – felelte. – Csak még óvatosan bánsz a saját tudásoddal. Sok mindent átlátsz, Aurora. Sok mindent megértettél úgy, hogy közben nem volt melletted senki, aki minden lépésnél megmutatta volna az irányt. Amit így tanul meg az ember, az mélyebben marad benne, mert nem kívülről kapta, hanem saját tapasztalatból emelte fel.

– Mégis sokszor kételkedem magamban.

– A kétely nem mindig gyengeség. Van benne vizsgálat is. A baj akkor kezdődik, amikor az ember a kételyt nagyobbnak hiszi a tudásánál. Te sokáig kérdeztél, mert tisztán akartál látni. Most viszont eljött az idő, amikor már a saját belső ítéletedre is rá kell állnod.

– Ez nehéz.

– Tudom. Aki kívül keresi a Mestert, annak előbb-utóbb el kell bírnia azt a pillanatot, amikor a Mester már nem válaszokat hoz, hanem tükröt tart elé. Én most ezért állok itt. Nem azért, hogy helyetted mondjam ki, amit tudnod kell, hanem hogy kimondjam: sok mindent már tudsz.

Néztem őt, és a pillangók áthaladtak közöttünk a fényben. Az óra alattam tovább járt.

– Akkor már én is Mester vagyok? – kérdeztem halkan. – Ezt még nehéz kimondanom.

Árion tekintete nem mozdult el rólam.

– Igen, Aurora. Most már te is Mester vagy.

A szavak nem dicséretként érkeztek. Inkább kijelentés volt. Tiszta, erős, kikerülhetetlen.

– Nem azért – folytatta –, mert mindent tudsz. Olyan ember nincs. Azért vagy Mester, mert amit tudsz, azt nem utánzásból tudod. Megélted, átgondoltad, megszenvedted, megformáltad, és most már képes vagy felismerni, mikor beszél benned tiszta tudás, és mikor csak régi félelem próbálja visszavenni a helyét.

– De hogyan bízzak ebben teljesen? – kérdeztem. – Érzem, amit mondasz, mégis nagy lépés.

– Úgy, ahogy a festő bízik a kezében, amikor már sokszor kevert színt. Először mér, próbál, visszatöröl, javít. Később elég egy mozdulat, és tudja, mennyi víz kell, mennyi festék, hol lesz könnyű, hol lesz erős. A tudása akkor is ott van, amikor nem magyarázza. Te is így vagy az idővel. Már érzed, mikor akar túl sokat elvenni tőled. Már érzed, mikor válik egy gondolat csapdává. Már érzed, mikor kell visszalépni, és mikor kell megállni.

– Az idő tehát anyag?

– Anyag is, kapu is, próba is. De a legfontosabb: nem úr fölötted. Amíg az ember minden percnek engedi, hogy uralja, irányítsa, addig az idő kemény kézzel bánik vele. Amikor felismeri, hogy a perc csak lehetőség, a nap csak tér, az év csak nagyobb kör, akkor már nem vész bele abba, ami múlik.

– És az élet?

– Az élet nem attól lesz szép, hogy minden mindig tökéletes. Attól lesz igaz, hogy ami belekerül, annak helye van. Sok ember hosszú éveket ad olyan dolgoknak, amelyek nem emelik fel. Más pedig egyetlen tiszta órában többet él, mint más hónapok alatt. Ezért fontos, hogy tudd: az idő mennyisége kevesebb, mint az idő minősége.

– Ezt érzem most. Mintha... – elhallgattam, majd újrakezdtem. – Úgy érzem, már nem a napok döntenek rólam.

Árion elmosolyodott.

– Jól mondod. Már nem a napok döntenek rólad. Te döntöd el, mit kezdesz velük. Ez a különbség a sodródó ember és a Mester között. A sodródó ember azt kérdezi: mit tesz velem az idő? A Mester azt kérdezi: mire szentelem az időmet?

Az óra számlapján a mutató egy hajszálnyit továbbmozdult.

– És ha hibázom? – kérdeztem.

– Akkor tanulsz. A Mester nem hibátlan ember. A Mester olyan ember, aki már nem adja át a kormányt minden félelemnek. Ha hibázik, látja. Ha látja, javít. Ha javít, erősödik. Aki minden tévedés után eldobja a saját bizalmát, az újra tanítvánnyá kicsinyíti magát. Te már tovább jutottál ennél.

– Akkor mit kell most tennem? – kérdeztem. – Mondd ki egyszerűen, Mester, hogy tudjam.

Árion Mester a hegyek felé nézett, majd lassan visszafordult hozzám.

– Teljesen bízz magadban. Nem vakon, nem gőggel, nem mások fölé állva. Úgy bízz magadban, ahogyan az ember bízik abban a kézben, amely már sok nehéz tárgyat felemelt. Úgy bízz a látásodban, ahogyan az ember bízik a szemében, amikor már sokszor felismerte az igazat a szépen mondott félrevezetés mögött. Úgy bízz a szavaidban, ahogyan a költő bízik a sorban, amikor érzi, hogy az végre a helyére került.

– És az idővel?

– Bánj vele úgy, mint a legnemesebb anyaggal. Ne pazarold arra, ami méltatlan hozzád. Ne add oda annak, ami csak kihasznál, de nem visz előre. Ne engedd, hogy egyetlen óra elvegye tőled az egész napot. Az idő jár, Aurora, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

Lehajtottam a fejem. Nem szégyenből. Inkább azért, mert a mondat nagyon mélyre ért bennem.

– Akkor ezért nem félek itt ülni?

– Ezért. Aki fél az időtől, az fut előle. Aki haragszik rá, az küzd vele. Aki érti, az ráül, és látni kezd.

– Mit látok innen, Mester?

– Azt, hogy az életed nem szétszórt percek sora. Egy nagyobb rend kezd kirajzolódni benne. Nem minden részét érted még, de már nem kell minden részlethez azonnali magyarázat. Van benned annyi tudás, hogy kivárd, amíg a dolgok megmutatják a helyüket.

– És te meddig maradsz?

– Addig, amíg ezt kimondom.

Felnéztem rá.

Árion Mester közelebb lépett az óra pereméhez. A tekintete tiszta volt, a hangja nyugodt, a mondatai mégis erősen álltak.

– Aurora, mostantól ne fogadj el kisebb helyet magadnak annál, amit már elértél. Ne beszélj úgy a tudásodról, mintha csak véletlenül lenne nálad. Ne tedd vissza magad oda, ahonnan már kinőttél. Az idő azért van alattad most már, mert már érted. Nem taposod. Nem tagadod. Kezeled. Ez mesteri állapot.

A szívem lassan vert, de hallottam.

– Köszönöm, Árion Mester – mondtam.

– Nem nekem kell megköszönnöd – felelte. – Magadnak. Annak a nőnek, aki ide eljutott.

A pillangók egyszerre magasabbra emelkedtek körülöttünk. A fény végigfutott az óra arany peremén.

Árion alakja lassan áttetszőbb lett, de a tekintete még egy pillanatig ott maradt rajtam.

– Emlékezz erre, Aurora: az idő nem vesz el attól, aki tud bánni vele. Csak megmutatja, mi méltó hozzá.

Aztán a fényben feloldódott.

Én ott maradtam az óra peremén.

Alattam az idő tovább járt.

És már tudtam kezelni.

Lesz-e érintés?

Képzelet vagy kezdet, mondd, merre visz tovább,

szívemben kérdez most egy rejtett vallomás.

Beszédünk felemel, magasra hív, vezet,

de földre ér-e majd, ha nyújtom a kezem?

Az elme tétován őrzi kételyét,

a szívem csak rád figyel, s ünnepli közelségét.

Részem vagy már, vagy vendég csak bennem,

rövid időre kértél helyet a szívemben?

Lesz-e találkozás, szemünkben vallomás,

lesz-e kimondott szó, vagy marad hallgatás?

Megmarad nekünk a hosszú éjszakák

mély beszélgetése, sok édes vallomás?

Érintés lesz-e majd, vagy csak szó marad,

mely átölel belül, de testben elakad?

Jössz-e majd hozzám, amikor hív a perc,

s nem kérdez tovább már a félő elme sem.

Mert én már érzem,

ez több, mint könnyű játék,

nem futó gondolat, nem múló káprázat.

Valami bennem él, feléd hajolva kérdez:

leszünk-e egymásnak a földi érkezésben?

S ha egyszer itt leszel, kezed arcomhoz ér,

minden kétely lehull,

s a szívem ölelésedbe simul.

Akkor majd tudni fogom, mit eddig csak reméltem:

nem álom volt csupán – megérkeztél egészen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Születésnapodra, kis „Én is!” fiam

Harminckét év suhant el fölöttünk,

s még hallom régi kis szavad,

ahogy nevetve rám kiáltod:

„Én is! Én is! Adj, anya, adj!”

Apró kezed utánam nyúlt még,

mindenből kértél egy darabot,

s én boldogan adtam tenéked

ölelést, mesét, csillagot.

Te voltál a legkisebb kincsem,

ki hozzám bújt, ha jött az est,

s én őriztem minden lépted,

míg álmod édes útra lelt.

Ma már férfiként állsz előttem,

válladon ott a felnőtt lét,

de bennem él a régi gyermek,

ki rám emelte két szemét.

Nem kérem vissza a régi éveket,

hisz szép, hogy idáig jutottál,

de egy hang bennem megmaradt még,

ahogy boldogan kiáltottál.

„Én is! Én is!” – szól ma újra,

születésed ünnepén,

s úgy ölel át ez az emlék,

mint napsugár a tél egén.

Fiam, bármerre visz az élet,

anya szíve veled halad,

s ha néha elfárad a lelked,

tudd, nálam mindig helyed marad.

Kívánok néked tiszta erőt,

jó szerencsét, szép napot,

s hogy amit szíved igazán kér,

az élet adja meg neked ott.

Boldog születésnapot, drága,

legkisebb fiam, nagy fiam,

anya szívével ma is látlak:

kisfiúként, boldogan.

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

A bölcs sas

A délutáni fény aranyhidat vont a rét és az ég közé. A fűszálak között lassan járt a szél, a föld barna illata felszállt a paták körül, a távoli dombok peremén puhán megült a nap.

A fekete ló a mező közepén állt. Erős nyaka megfeszült, sörénye meg-megrezdült, de a tekintete fölfelé figyelt. Érezte magában a megtett utak porát, a terhek súlyát, és azt a mély erőt.

Fölötte egy sas körözött. Szárnya biztosan tartotta. Látta a rétet, a dombokat, a kanyargó ösvényeket; a magasban is ismerte a próbát: a szelet, a döntést, az egyedüllét tágasságát.

A ló felnézett a magasba.

– Jó napot, sas testvér – szólt mély, nyugodt hangon. – Régóta figyellek már.

A sas lejjebb ereszkedett, nagy ívet húzott a rét fölé.

– Jó napot, fekete ló – felelte. – Én is figyellek téged. Biztosan állsz a földön, és erő van a tartásodban.

– A föld megtart – mondta a ló. – De mondd, sas testvér, könnyebb-e annak, aki magasról nézi a földet?

– Könnyebbnek látszik, de nem az – felelte a sas. – Aki magasra emelkedik, annak nagyobb távlatból kell látnia a földet.

– Én idelent minden lépést megérzek – mondta a ló. – A kemény földet, a süppedő sarat, a hosszú utakat, a hátamon maradt terheket. Néha azt gondolom, odafent könnyebb lehet.

– Odafent a szél kérdez – válaszolta a sas. – Megkérdezi, elég erős vagyok-e megtartani az irányt. Megkérdezi, tudom-e, hová tartok, amikor minden bizonytalannak látszik.

A ló elgondolkodva dobbantott egyet.

– Akkor a szárny sem ment fel semmi alól.

– A szárny csak fölemel – mondta a sas. – Helyettem nem dönt.

– Engem a föld tanított meg kitartani – szólt a ló. – A lépés, amelyet akkor is meg kell tenni, amikor nehéz.

– Engem a magasság tanított meg látni – válaszolta a sas. – Mert aki messzire néz, annak bölcsen kell választania.

A ló büszkén fölemelte fejét.

– Akkor te az irányt őrzöd.

– Te pedig az erőt – felelte a sas.

Egy pillanatra egymásra néztek: a rét fekete lova és az ég vad madara. Egyik sem kívánta a másik sorsát, mégis értették egymást.

A ló végül halkan megkérdezte:

– Mondd, sas testvér, mire jut a magasság föld nélkül?

A sas lejjebb szállt, a ló szemébe nézett, és így felelt:

– Aki csak a magasban él, elveszíti a gyökerét. Aki csak a földet nézi, nem látja az irányt.