Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Senki sem tudja…

Láthatatlan vagyok.

Magány ölelésében lépkedek,

mint hajnalban az első ködfátyol,

amit a világ még nem lát,

de én érzem a súlyát.

Senki sem tudja, mit érzek.

Embernek lenni olyan nehéz –

még ha tudatosan is élek,

minden érzésem csöndben omlik belém,

mint láthatatlan vízesés.

Kiket szeretek, sajnos nem látják,

tőlem csak elvárásokat várják,

körülöttem,

mint hideg falak,

érzéketlen, üres szavak.

Szívem sokszor megszakad,

darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,

senki nem érti,

hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.

Dönteni kell, élni idejében,

míg marad erő az újrakezdésre.

A lépésekben ott a remény,

és az elvárások démonjait

a szeretet olvasztja majd szét.

Csupán álom…

Bátorságot öltve lépek előre,

szívem rezdüléseiben érzések születnek.

Tollpihe könnyedségével szállok,

átlépem a mocsárt, mely gondokkal van tele.

Szárnyaim nőnek hátamon,

emelkedem a magasba,

és a csillagok üdvözölnek,

én csak repülök, szabadon, könnyedén.

Szabadságom íze édes,

a felhők felett szállok,

szívem könnyű, gondolataim tiszták,

mosolyom ragyog, ahogy az új világot köszöntöm.

Ez csak álom csupán, égi csoda,

mely lassan visszahoz a Földre.

Feltöltődtem, sok energiával, fénnyel,

hogy folytathassam mindazt, amit vállaltam

e földi életemben.

És amikor a lábam újra érinti a talajt,

magammal hozom a csillagok fényét,

a tollpihe könnyedségét,

és a szívem bátorságát,

mely átvezet minden mocsáron

és minden bánaton.

Átadom fényt és szeretetet.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Vicces krokodil

A krokodil felvette a kalapját – és rájött, hogy túl nagy.

– Jaj, nem látok! – kiáltotta, miközben a macska nevetett.

– Próbálj meg táncolni benne! – kuncogott a béka, miközben ugrándozott a tó partján.

A krokodil megpördült, a kalap majdnem leesett, a galambok kacagtak, a mókusok fotóztak, és egy csiga lassan lemaradt a látványról.

– Vigyázz, a kalap! – figyelmeztette a mókus.

– Csak stílusos akció! – válaszolta a krokodil, miközben a vízpermet csillogott a napsütésben.

A krokodil pörgött, meg-megcsúszott, és beleesett a tóba, a halak meglepődve ugrabugráltak.

– Na, ez volt a legőrültebb kalapnap! – nevetett, miközben a kalap a fején maradt, és még a békák tapsoltak hozzá.

Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.