2025. szeptember 6., szombat

Felemelés



A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.
– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.
A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.
– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.
– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.
Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.
– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.
András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.
– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.
– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.
Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.
Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.
– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.
A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.

Merre mész?



Hallgatok. Bennem zúg az idő,
finom rezdülés, mely mindent átsző.
Nem szavak, nem hangok,
csupán pulzáló, tiszta dallamok.

Lüktet a fény, mint rejtett patak,
szívemben távoli harangok szólnak.
Emlékek fodra hullámot vet,
múlt és jelen titokban összeér.

Hív egy forrás, bennem él,
minden kezdet hozzá ér.
Csöndje szól, mint ősi hárfa,
világot nyit meg, titkait feltárva.

Szívem üteme őriz régit,
hol időkapu csillaga fénylik.
Kérdezi bennem: Merre mész?
Saját zenédhez vajon hívást érzel még?

És válaszolok – nem szavakkal,
csak érzéssel, mely túlcsordul a szavakon.
Hiszen a szív hangja túlmutat mindenen,
kapu, hol a lélek kiteljesedhet.



Elveszett dallam



Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.
Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.
Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.
– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.
– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Az Ég könnyei




A Föld mohón itta az esőt,
szomjas talajként itta a cseppeket.
Én kiléptem, szívem kitárult,
mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –
folyt, folyt, mint az én könnyeim,
melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,
s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,
levelek táncoltak az égi tenger hullámain,
az ősz illata lágyan áradt,
simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,
friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,
új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,
és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.




2025. augusztus 23., szombat

Papucsvadászat



A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.
– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.
Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.
– Hé! Az enyém! – kiáltotta.
A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.
Anna sóhajtott egy jó nagyot.
– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.
Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.
Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Sikoltó jéghegy



Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.
– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.
A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.
– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.
Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.
Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:
– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.
– Nos… legalább a sminkem túlélte!
– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Mosoly az esőben



Cseppnyi mosoly az idő tengerén,
szívem táncol az eső hegyén.
Fényhintón száll az öröm felém,
szívem dalolja – itt vagyok, enyém.
Szellő simítja a múlt ködét,
mosoly nyitja a jövő körét.
Léptek zenéje fényben halad,
szívverés súgja – élek, szabad.
Táncol a lélek, fényben ragyog,
mint gyertyaláng, mely örökre lobog.
Egyetlen perc, de örök marad,
életbe írt, ragyogó pillanat.