A fényt hozó

Éjfélkor, amikor a világ visszavonja zajait, s csak a szél suttog a kert bokrai között, egy nő alakja bontakozott ki a holdfényből. Kosarában apró fények szunnyadtak, mintha az ég darabkáit rejtette volna magával. Léptei puhán simultak a kövekhez, s minden mozdulatánál csillagok peregtek ujjai közül. A fények lassan lehullottak, mint csendes üzenetek az éjszaka mélyéről, s ahol a kövekhez értek, ragyogó ösvény született. Senki sem tudta, kihez tartozik, s kihez érkezik ez a titokzatos fényhintés. Egyesek azt suttogták, a lány az elveszett álmokat gyűjti újra össze, hogy reggelre visszacsempéssze őket a szívekbe. Mások szerint a remény magjait veti szét, hogy aki rálép az ösvényére, soha többé ne érezze magát egyedül. Ő maga nem szólt soha semmit. Csak lehajolt, mosolyában ott derengett a hajnal ígérete, és tovább szórta a csillagokat. S az emberek, akik titokban figyelték, hittek benne: hogy minden fény, ami a földre hull, egy új kezdet, egy sosem múló üzenet a lélektől a léleknek.

Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

Az élet örök tanítói

Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,

s most szelíd alkonyfényben pihentek,

szemetekben múlt századok ragyognak,

ráncokban annyi út, annyi emlékezet.

Kezetekben ott a múlt nyoma,

a munka, a gondoskodás, a hit,

a lassuló lépések csendes csodája

minden pillanatot méltósággal ölel át.

Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,

a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,

s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,

úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.

Mert idősnek lenni: kincs és áldás,

szívben hordozott szeretet és béke,

minden szavatok élő tanítás,

mely bennem örökké tovább él.

Őszi Ölelés

A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,

sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.

Suttog a szél, beszél vágyakról —

s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.

Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,

és minden lépés nyomában történetek születnek.

Szívem apró gyertyaként pislákol,

vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.

Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,

egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.

S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,

minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.

Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,

hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.

S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,

szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

Napfény és Hó versem megzenésitve

Köszönöm Schmidt Attilának, ezt a gyönyörű dalt.

 

A mesék útja

Őseink szájából szállt a szó,

éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.

Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,

éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,

láthatatlan, mégis örök az ereje.

Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,

tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,

lapokon élnek régi mondák.

De a szívben mindig ott él,

újra és újra útra kél,

mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,

minden szó, minden csoda

bölcsességet hordoz.

Örök út a múlt és jelen között,

titkos kincs, amit senki el nem vehet,

hisz a mesékben az igazság vezet.

A Nap suttogása

Nem vágyom palotára,

sem fénylő aranyórára.

Csak csendes magányra,

s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,

hol nem köt lánc, se zajos világ,

csak a szél mesél,

s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,

érezném a sós tenger ízét,

s a hullámok játékos szívverését,

amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap

kibontja aranyarcát,

sugarai simogatnák arcomat,

s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:

Drága gyermekem,

Ne keresd a boldogságot,

mert Te magad vagy az.