Rejtett tánc

A szél titokban fűzi a felhőket,

Minden lépésednek új ritmust dalol a Föld.

Az idő súlya puha, mint lebegő homok,

S a csendben is rejtett mosolyok születnek benned.

A Hold szőtte fényben léptek csillagokká válnak,

Az éj halk sóhaja mesét susog a lomboknak.

Minden pillanat rejtett táncot lejt benned,

S a lég sima árkában a szavak súlya szétmorzsolódik.

És te vagy a csend, ami minden zajt alakra formál.

Őszi varázs

Lomb alatt a nap megállt most,

arcod fényében játszott már.

Szívem benned otthont talált,

csönd is szőtte est szép álmát.

Kéz a kézben szó se kellett,

percünk csodát rejtegetett.

Ősz varázsa bennünk zengett,

az időn túli létet lelt.

Puhán ringott a fák között,

illatod még most is érzem.

Szívverésed hallom, látom,

ölelésed mindig vágyom.

S ha az éj minket átkarol,

lelkem benned csendben nyugal.

Őszi perc az örök létbe,

írt csókot mély szerelembe.

A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

Tél illata

Tél illatát sodorja a szél,

zúgva, vadul, haraggal beszél.

Hideg eső pereg halkan,

október télbe hajlik át.

Ajtót nyitott, vagy csak belesett?

Egy pillantást küldött, nevetett?

Ki tudja, játszik, vagy komolyan jár,

árnyékát ránk eresztve táncol, száll.

Varjak köröznek, hangjuk hallatszik,

sötét szárny alatt az ég is sír.

Az idő komor, öröm kevés,

hideg fújásban nincs melegség.

De bent a kandalló lángja lobog,

meleg szívű este: itt maradok.

Egy bögre tea, egy jó könyv ölel,

s az éj gyöngéden átkarol,

álomvilágba ringat, táncol.

A fényt hozó

Éjfélkor, amikor a világ visszavonja zajait, s csak a szél suttog a kert bokrai között, egy nő alakja bontakozott ki a holdfényből. Kosarában apró fények szunnyadtak, mintha az ég darabkáit rejtette volna magával. Léptei puhán simultak a kövekhez, s minden mozdulatánál csillagok peregtek ujjai közül. A fények lassan lehullottak, mint csendes üzenetek az éjszaka mélyéről, s ahol a kövekhez értek, ragyogó ösvény született. Senki sem tudta, kihez tartozik, s kihez érkezik ez a titokzatos fényhintés. Egyesek azt suttogták, a lány az elveszett álmokat gyűjti újra össze, hogy reggelre visszacsempéssze őket a szívekbe. Mások szerint a remény magjait veti szét, hogy aki rálép az ösvényére, soha többé ne érezze magát egyedül. Ő maga nem szólt soha semmit. Csak lehajolt, mosolyában ott derengett a hajnal ígérete, és tovább szórta a csillagokat. S az emberek, akik titokban figyelték, hittek benne: hogy minden fény, ami a földre hull, egy új kezdet, egy sosem múló üzenet a lélektől a léleknek.

Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

Az élet örök tanítói

Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,

s most szelíd alkonyfényben pihentek,

szemetekben múlt századok ragyognak,

ráncokban annyi út, annyi emlékezet.

Kezetekben ott a múlt nyoma,

a munka, a gondoskodás, a hit,

a lassuló lépések csendes csodája

minden pillanatot méltósággal ölel át.

Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,

a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,

s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,

úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.

Mert idősnek lenni: kincs és áldás,

szívben hordozott szeretet és béke,

minden szavatok élő tanítás,

mely bennem örökké tovább él.