A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

A Hold bennem

Nem az égen kezdődik.

Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.

Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,

amikor elhallgat minden gondolat,

és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.

Nem üres.

Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,

hányszor kezdődött már újra minden.

Hányszor engedtünk el,

és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.

Nem magyaráz.

Csak jelen van.

És a jelenlétében

a sötét többé nem fenyeget,

csak mélység lesz —

ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,

a Hold távol van.

Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.

Nem kívülről.

Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött

egy puha tér nyílik,

ahol a lélek lassan felébred,

és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:

Nem én néztem a Holdat.

A Hold nézett engem.

Mindig is.

A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

A víz szava

A víz nekem nem egyszerű elem.

Nem tárgy, amit érinteni lehet,

hanem lélegzet:

az élet első rezdülése,

ahol minden kezdődik.

A víz az emléke a kezdetnek.

Ő hordozza az őst, az első fényt,

amikor még nem volt szó,

csak lassú ringás,

mint anya szíve alatt a csend.

Ha nincs víz, nincs élet.

Nem sarjad levél, nem ébred szív,

nem indul útnak a lélek hajója.

A víz az út. A víz a híd.

A víz hordoz mindent.

Amikor hozzáérek,

mintha valaki visszaérne hozzám.

A bőrön túl, a csontok mélyén,

ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,

ahol a kezdet ma is lélegzik.

A víz bennem is él.

Nem kívül, nem külön — én vagyok.

Átfolyik rajtam az idő,

és mégis: megtart.

A víz gyógyít.

Nem kérdez, nem ítél,

nem kér cserébe semmit.

Csak ölel.

És visszavisz a forráshoz,

ahol a fény először ébred,

szavak nélkül.

A vízben hazatalálok.

Mindannyiszor.

A lassú elengedés

A híd alatt lassan úszott el a fény,

mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.

A szél a kabátod szélét vitte tovább,

s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.

A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,

mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.

De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,

és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.

A szívem benned álmodott még néhány napig,

mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.

Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:

A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.