2025. június 10., kedd

Pünkösdi lehelet



A csendben lágy szél ébred –
Isten Lelke útra kel.
Végigsuhan a nyitott szíveken,
s ott marad, ahol béke terem.
Tűz lobban, mely nem perzsel,
lángja tisztít, nem éget,
könnyet csal a szemekbe,
s feloldja a régi terheket.
Ott állsz, ahol már nincs beszéd,
csak a csend imádkozik benned.
Ahol a Lélek szárnyra kel,
ott minden seb gyógyulásra lelhet.
Pünkösd nem csupán ünnep –
hanem szíved mélyén születő ébredés.
Egy pillanat, mikor megérted:
nem vagy egyedül – Isten benned él.

A lila virág



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.
A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.
– Mitől?
– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.
A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.
A félelem lassan eltűnt belőle.
Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.
Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.
A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.
Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.
A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Köszönöm, hogy vagytok!



Köszönöm, hogy vagytok –
mint fény a reggeli harmaton,
mint halk mosoly egy ismerős arcon,
mint csend, mi megért szavak nélkül is.
Köszönöm, hogy olvastok,
hogy szívetekben visszhangzik a szó,
amit tintából álmodtam,
és lélekből szőttem valóra.
Köszönöm, hogy figyeltek,
mint Ég a Földre néz,
mint erdő hallgatja a szelet –
oly halk, s mégis végtelenül mély.
Ismerősök, rokonok,
barátok és új felfedezők –
mindenki, ki egyszer csak megállt
és belelapozott az álmomba:
Hálás vagyok értetek.
Szívetek melegéből épül
minden szó, minden sor,
minden híd köztem és köztetek.
Legyetek áldottak,
akik olvastok, értetek írok.
Ti vagytok a lámpás
ebben a nehéz világban.

2025. június 7., szombat

Most elmondom /lélekvers/



Szétreped a maszk.
Nem dühből, nem erőből
— csak egyszerűen elenged.
Nem tud tovább tartani.
Már nem tudja elrejteni az arcom.
Az igazi arcom.
A régi énem… félt.
Félt önmaga lenni.
Millió elvárásnak próbált megfelelni,
mert úgy hitte, akkor szerethető.
Felöltöttem mindent,
amit mások rám akasztottak.
Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.
Mintha ruhákat húztam volna magamra
olyanokat, amik nem illettek rám.
Szűkek voltak, kényelmetlenek,
néha nagyok, formátlanok, csúnyák.
Nem az enyéim voltak.
És a cipők…
Túl nagyok voltak.
Bukdácsoltam bennük.
De viseltem őket, mert azt mondták,
így kell, így helyes.
Sokáig hittem, hogy ez az élet.
Hogy ez vagyok én.
De most elengedem.
Mindent, ami nem az enyém.
A régi én...
mint füst — elasztikus, gomolygó —
még utánam nyúl,
de én elengedem.
Hadd menjen. Lassan. Végleg.
És ott állok.
Mezítláb. Maszk nélkül.
Nem kell eljátszanom semmit.
Nem kell megfelelnem senkinek.
Nézek. Csodálkozom.
Ismerős vagyok… és mégis új.
Ez vagyok. Az igazi.
És most végre megkérdezhetem magamtól:
milyen színű ruhát szeretnék?
Milyen formájú cipő illik hozzám?
Nem azért, hogy tetsszek,
hanem hogy otthon legyek magamban.
Most már boldog vagyok.
Mosolygok.
Belső békében,
szeretettel figyelem önmagam.
És kiválasztom azt, ami szép.
Azt, ami kényelmes.
Azt, ami engem tükröz.
Mert tudom, ki vagyok.

Láthatatlanul /lélekvers/



Minden csepp egy élet.
Formát ölt, megmozdul –
életre ébreszt, életet ad.
Szétterül a világban,
áttetszőn, szinte láthatatlanul,
mégis jelen van –
mint a rózsa illata.
Az illat is láthatatlan,
mégis betölti a szívet csodával.
Egy vagyok velük –
minden cseppel, minden illattal.
Átfolynak rajtam az életek,
mint emlékek a fénybe oldódva.
Minden élni akar:
adni,
szeretni,
szolgálni.
Csak engedd,
fogadd el.
Élj.

2025. június 6., péntek

Az Élet csokra /lélekvers/



Telihold ragyog lágyan az éjen,
ezüstös fény simítja a lelkem.
Kék virágcsokor kezembe simul,
szirmai között az élet bizsereg – elindul.
Nem csupán csokor – maga a lét,
mely lüktet, árad, szabadon zenél.
Öröm, mely lángol, szívemben dobban,
álmokból valóság születik halkan.
A csokor illata, mint friss hajnal,
simítja lelkem mély zugát,
és én – ki a fényben önmagam vagyok –
szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.
Virág színei suttognak létezésről,
minden szál, illat új kezdetet rejt.
A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,
fényével vezet – szelíden, tisztán.
Ez a csokor – én vagyok magam,
megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:
az igaz életet – ajándékul,
melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.
Ünnepelek, mert végre élek –
nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

2025. június 4., szerda

Jégből lett szeretet (Lélekvers)



Hazugság-jég,
fájdalom-jég,
a múlt gyászának szikrázó csöndje.
Ahogy a Nap felkel bennem,
kékes-fehér falam megrojtosodik,
leválik egy súlyos darab.
Elengedés csobban a tengerbe,
s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –
meleg, láthatatlan gőz.
Ott, ahol a jég eltűnik,
víz születik:
mozdulékony, szabad,
már nem sebez,
hanem hordoz.
S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,
kivirágzik bennem egy csendes lét.
Tiszta víz tükrén új Nap nevet,
ölelő karja a szeretet.