2025. június 10., kedd

Égnek nyíló virágok



A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.
Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.
A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.
Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.
Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

Az új otthonom


 Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.


A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.
Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.
A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.
És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Papírra hull



Félálomban születnek szívből a szavak,
mint hajnal első, lágy fényei,
ébredező csendben, szeretetben,
hol a lélek még álmodik, de már érez.
Gyenge a kéz, mégis írni akar,
mert a gondolatok, mint puha szellők,
átsimítják a belsőm táját,
s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.
Ilyenkor születnek az őszinte sorok,
amik még nem mernek hangosan megszólalni,
de már nem maradnak rejtve,
mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.
Szívem finoman rezdül,
szétárad a csend és a fény között,
és minden egyes szó egy lépés,
amit magamhoz írok,
hogy megtaláljam a ma illatát.

Emlékek



– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.
– Amit te – súgta a szél.
Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.
– Test, Lélek és víz.
– Az emlékek – javította ki a hang.
Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.
Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.
A lány hátrált, lélegzete elakadt.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten.
– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.
Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.
A lány nevetve táncolt tovább.
Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.

Pünkösdi lehelet



A csendben lágy szél ébred –
Isten Lelke útra kel.
Végigsuhan a nyitott szíveken,
s ott marad, ahol béke terem.
Tűz lobban, mely nem perzsel,
lángja tisztít, nem éget,
könnyet csal a szemekbe,
s feloldja a régi terheket.
Ott állsz, ahol már nincs beszéd,
csak a csend imádkozik benned.
Ahol a Lélek szárnyra kel,
ott minden seb gyógyulásra lelhet.
Pünkösd nem csupán ünnep –
hanem szíved mélyén születő ébredés.
Egy pillanat, mikor megérted:
nem vagy egyedül – Isten benned él.

A lila virág



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.
A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.
– Mitől?
– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.
A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.
A félelem lassan eltűnt belőle.
Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.
Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.
A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.
Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.
A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Köszönöm, hogy vagytok!



Köszönöm, hogy vagytok –
mint fény a reggeli harmaton,
mint halk mosoly egy ismerős arcon,
mint csend, mi megért szavak nélkül is.
Köszönöm, hogy olvastok,
hogy szívetekben visszhangzik a szó,
amit tintából álmodtam,
és lélekből szőttem valóra.
Köszönöm, hogy figyeltek,
mint Ég a Földre néz,
mint erdő hallgatja a szelet –
oly halk, s mégis végtelenül mély.
Ismerősök, rokonok,
barátok és új felfedezők –
mindenki, ki egyszer csak megállt
és belelapozott az álmomba:
Hálás vagyok értetek.
Szívetek melegéből épül
minden szó, minden sor,
minden híd köztem és köztetek.
Legyetek áldottak,
akik olvastok, értetek írok.
Ti vagytok a lámpás
ebben a nehéz világban.