Az élet örök tanítói

Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,

s most szelíd alkonyfényben pihentek,

szemetekben múlt századok ragyognak,

ráncokban annyi út, annyi emlékezet.

Kezetekben ott a múlt nyoma,

a munka, a gondoskodás, a hit,

a lassuló lépések csendes csodája

minden pillanatot méltósággal ölel át.

Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,

a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,

s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,

úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.

Mert idősnek lenni: kincs és áldás,

szívben hordozott szeretet és béke,

minden szavatok élő tanítás,

mely bennem örökké tovább él.

Őszi Ölelés

A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,

sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.

Suttog a szél, beszél vágyakról —

s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.

Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,

és minden lépés nyomában történetek születnek.

Szívem apró gyertyaként pislákol,

vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.

Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,

egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.

S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,

minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.

Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,

hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.

S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,

szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

Napfény és Hó versem megzenésitve

Köszönöm Schmidt Attilának, ezt a gyönyörű dalt.

 

A mesék útja

Őseink szájából szállt a szó,

éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.

Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,

éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,

láthatatlan, mégis örök az ereje.

Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,

tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,

lapokon élnek régi mondák.

De a szívben mindig ott él,

újra és újra útra kél,

mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,

minden szó, minden csoda

bölcsességet hordoz.

Örök út a múlt és jelen között,

titkos kincs, amit senki el nem vehet,

hisz a mesékben az igazság vezet.

A Nap suttogása

Nem vágyom palotára,

sem fénylő aranyórára.

Csak csendes magányra,

s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,

hol nem köt lánc, se zajos világ,

csak a szél mesél,

s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,

érezném a sós tenger ízét,

s a hullámok játékos szívverését,

amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap

kibontja aranyarcát,

sugarai simogatnák arcomat,

s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:

Drága gyermekem,

Ne keresd a boldogságot,

mert Te magad vagy az.

A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.