2025. október 11., szombat

Titokzatos idő



Az ember az órát nézi,
s közben múlik.
Percet számol,
míg a lélek örökké virul.
A mutató halad,
mint sors a csendben,
egy pillanatba sűrűsödik
minden, ami volt — és lesz bennem.
Idő… te titokzatos szövő,
láthatatlan szálakat fonsz,
de aki fátylad mögé lát,
tudja: csak játszol velünk, ámítasz.
Mert nincs kezdet, nincs vég,
csak a most — a jelen.
A test öregszik, de a szív érez és tudja,
hogy az idő nem kint van —
hanem bennünk él.
Ott, ahol a múlt és jövő
összefonódik,
ahol nincs szám,
nincs árnyék,
csak a Lét hangja tisztán szól.
Ott vagy te, ott vagyunk mi,
az időtlenben,
ahol minden pillanat örökké tart.
A földi létet csak álmodjuk,
s túl igaznak hisszük.

2025. október 9., csütörtök

Az angyal, aki emlékeztetett




Az éjszaka lassan borult a városra.
Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.
A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.
Fáradt volt. Belül is.
– Nem bírom tovább… – suttogta.
Abban a pillanatban a levegő megmozdult.
Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.
– Ne félj – szólt az angyal.
– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.
– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.
– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.
Emma lehajtotta a fejét.
– Csak gyógyulni szeretnék.
– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.
– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.
Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?
Az angyal közelebb lépett.
– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.
– De miért ilyen áron?
– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.
A nő némán bólintott.
– És ha megértem… akkor elmúlik?
– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.
Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.
– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.
– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.
Az angyal elmosolyodott.
– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.
Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.
Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.
– Most pihenj.
– És te? – kérdezte Emma félve.
– Te itt maradsz velem?
– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.
Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.
Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.
Emma bólintott.
– Tehát minden fájdalomnak oka van…
– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.
Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.
A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.
Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.
Aznap éjjel az angyal újra megjelent.
– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.
– Most már a tested is szabad.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.
Emma felállt, könny csillogott a szemében.
– Köszönöm szépen!
Az angyal mosolya megremegett a fényben.
– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.
Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.
Emma utána nézett, és halkan suttogta:
– Megértettem. Mindennek oka volt.
És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.
Nem az angyal gyógyította meg őt.
Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Múltban rekedve



A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.
Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.
– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.
A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.
Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.
De tudta, hogy nem.
A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.
A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.
– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.
És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

Örök Ragyogás



Van egy érzés, ami csoda,
mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.
Fénysugár érinti, suttogja titkát,
szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.
De a napfény elvonul,
árnyékban marad a csoda virága.
Mégis áll, egyedül,
illatozik, pompázik mindenkinek,
mint szívem illata a csendben,
mely eljut mindenkihez.
Megérinti a szellő, simogatja az eső,
gyöngyként pereg rá az Ég könnye,
s ő áll szirmait kitárva,
nem kér, csak ad,
mindaddig, míg élete tart.
Ragyog, mint belső napom,
mint az örök fény, mely bennem lakik.
Virág vagyok e földön,
szirmaim a szeretet,
illatomban szerelem,
szívemben ragyogás,
mely akkor is él,
ha a napfény elvonul.

Lennék...



Csillag lennék, fönn, a végtelenben,
fényem suhanna, érintve csendben.
Ne lásson senki, csak ragyogjak,
mint remény, melyből az álmok fakadnak.
Felhő lennék, könnyeim hullnának,
fénycseppként a szomjazó világra.
Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,
csak az Ég szívében halkan szállnék.
Szellő lennék, kit nem lát a világ,
csak bőrön fuvallatként érzi.
Ne lásson senki, ne halljon,
csak lényem csendesen suhan.
Így élnék: láthatatlan ragyogásban,
árnyék és fény örök utazásában.
Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,
csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

A szeretet esernyője



Hull az eső, az ég könnye hull,
Kislány megáll, a világ csitul.
Kezében ernyő, fekete szárny,
alatta cirmos, reszketve áll.
A gyermek szól: Ne félj, kicsim,
megvédlek én, maradj velem.
Leszek anyukád, adok meleget,
langyos tejet a kandalló mellett.
Csepereg az eső, a gyermek nevet,
mosolya tiszta, szívében szeretet.
S az égi szív most halkan látja:
a tiszta szívűeket megáldja.

A padon maradt kendő



Észak-Olaszország, 1954
A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.
A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.
Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.
Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.
A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.
A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.
Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.
– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.
Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.
– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.
A férfi mosolygott.
– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.
Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.
A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.
Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.
És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.
Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.