A szüret varázsa

A szőlőhegyek fölött aranyló napsugár játszott a levelek között, s a tőkék üresen, csendesen álltak, mintha maguk is elégedetten sóhajtottak volna a munka befejeztével. A szüreti mulatság napja elérkezett: a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözve gyűlt össze a főtéren, ahol a levegőt az édes must illata lengte be, keveredve a friss kenyér és a sülő kalács lágy, meleg párájával.

A zenészek rázendítettek: a dob, a hegedű és a cimbalom pergő dallama hívogatta a táncos lábakat. Két fiatal lépett a kör közepére – a fiú fekete mellényben, kalappal, a lány piros szoknyában, hajában szalag lobogott a szélben. Amint tekintetük találkozott, mintha a mulatság varázsa bennük gyulladt volna lángra.

A fiú könnyedén megpörgette párját, s a szoknya piros virágként szétterült körülötte. Lábuk alatt dobbant a föld, a taps ütemre követte minden mozdulatukat, s a nevetésük tisztán zengett, mint a muzsika maga. A borospoharak emelkedtek, koccantak, s a jókedv szinte kézzel tapinthatóvá vált.

Ez nem csupán tánc volt: az élet öröme szőtte át minden mozdulatukat. A szüret ünnepe a munka gyümölcsét borrá, a bor dalba, kacagásba, szerelembe fordította. A két fiatal mozdulataiban ott lüktetett a múlt és a jövő, a hagyomány és a remény.

És ekkor a szőlőtőkék fölött végigsuhant a szél, mintha maga a természet is tapsolt volna. De amint a falu szíve dobogott a tánc és nevetés ritmusára, egy pillanatra megállt minden tekintet: a fiú kezében a lány szalagjába rejtett egy apró, sötét fürtöt – a legédesebb szőlőt, amit a hegyen találtak, s amelynek íze mindörökre összekapcsolta őket.

A világ tetején

A levegő tiszta volt odafent.

A hegytetőről Marianna előtt kiterült a világ — városok, folyók, erdők, amiket az alkonyi fény aranyra festett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett benne.

Leült a kősziklára, átkarolta a térdeit. A szél a hajába kapott, mintha beszélni akarna vele.

– Na, hát ide jutottunk… – suttogta.

A hangja beleveszett a tágas levegőbe, de nem bánta. Ez a csend már a barátja volt.

Az elmúlt évek emlékei sorra suhantak el előtte: az irodai ablakok mögötti szürke napok, a döntések, amiket mások hoztak meg helyette,

és az a pillanat, amikor rájött, hogy egy életet él, ami nem az övé.

Most először nem volt rajta smink, nem volt rajta maszk, sem elvárás.

Csak ő maga. És a világ, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek.

A távolban egy férfi közeledett – hátán túrazsák, kezében kulacs. Amikor mellé ért, megállt.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte.

– Az. – Marianna bólintott. – Valahogy… valóságosabb, mint bármi odalent.

A férfi leült mellé. Nem szóltak percekig. A csend most nem volt kínos, inkább békés –

mint amikor két idegen ugyanazt érzi, csak más szavakkal.

– Miért jött fel ide? – kérdezte végül.

Marianna elmosolyodott. – Hogy megtaláljam, amit elvesztettem.

– És mi az?

– A hitem… magamban.

A férfi bólintott, mintha értené.

– Tudja, néha el kell menni messzire, hogy lássuk, milyen közel volt mindig.

Marianna ránézett.

– Maga is ezért van itt?

– Én csak meg akartam nézni a naplementét. De most úgy tűnik, többet kaptam.

Nevettek. Halkan, őszintén.

Ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a fényük aranyban úszott.

Marianna úgy érezte, mintha a világ újraindult volna – de most vele együtt.

A szívében nem volt többé félelem, csak egy halk, meleg bizonyosság:

a változás nem a városokban, nem az években történik meg,

hanem egy pillanatban, amikor végre mersz leülni, és ránézni arra, aki vagy.

A férfi felállt, kezét nyújtotta.

– Lejöjjünk együtt? – kérdezte.

– Igen – felelte Marianna. – De csak lassan. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

Elindultak lefelé a lejtőn, egymás mellett.

Fent maradt utánuk a napfény és a szél –

és az a csend, amiben megszületett valami új.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

Rejtett tánc

A szél titokban fűzi a felhőket,

Minden lépésednek új ritmust dalol a Föld.

Az idő súlya puha, mint lebegő homok,

S a csendben is rejtett mosolyok születnek benned.

A Hold szőtte fényben léptek csillagokká válnak,

Az éj halk sóhaja mesét susog a lomboknak.

Minden pillanat rejtett táncot lejt benned,

S a lég sima árkában a szavak súlya szétmorzsolódik.

És te vagy a csend, ami minden zajt alakra formál.

Őszi varázs

Lomb alatt a nap megállt most,

arcod fényében játszott már.

Szívem benned otthont talált,

csönd is szőtte est szép álmát.

Kéz a kézben szó se kellett,

percünk csodát rejtegetett.

Ősz varázsa bennünk zengett,

az időn túli létet lelt.

Puhán ringott a fák között,

illatod még most is érzem.

Szívverésed hallom, látom,

ölelésed mindig vágyom.

S ha az éj minket átkarol,

lelkem benned csendben nyugal.

Őszi perc az örök létbe,

írt csókot mély szerelembe.

A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

Tél illata

Tél illatát sodorja a szél,

zúgva, vadul, haraggal beszél.

Hideg eső pereg halkan,

október télbe hajlik át.

Ajtót nyitott, vagy csak belesett?

Egy pillantást küldött, nevetett?

Ki tudja, játszik, vagy komolyan jár,

árnyékát ránk eresztve táncol, száll.

Varjak köröznek, hangjuk hallatszik,

sötét szárny alatt az ég is sír.

Az idő komor, öröm kevés,

hideg fújásban nincs melegség.

De bent a kandalló lángja lobog,

meleg szívű este: itt maradok.

Egy bögre tea, egy jó könyv ölel,

s az éj gyöngéden átkarol,

álomvilágba ringat, táncol.