Március 15.

Márciusi szél jár a régi köveken,

halkan vonul át az emlékezeten.

Mintha a múlt szava szállna a téren,

szabadság fénye pihen a szélben.

Kokárda virágzik a szív fölött halkan,

három szín lobban egyetlen dalban.

Piros a bátorság, mely lángként ég,

fehér a tiszta hit, mely bennünk mindig él.

Zöld a remény, mely a földből kinő,

mint tavasz után a megújuló idő.

S bár elszálltak már a régi évek,

őrzik a földben a magyar szívek.

Március tizenötödike újra emlékeztet,

mit jelent a haza – hűség, szeretet.

Amíg a szív újra s újra dobban,

a szabadság hangja bennünk lobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az Ég a fülembe súgja

Aranyló fűben térdelek,

fölém hajol a halk napfény.

Egy sugár érinti arcomat,

mintha az Ég szólítana nevemen.

Valaha itt dalolt a szél,

szavakból kertet font az idő.

Léptem nyomán ösvény született,

és benne sok apró emberi történet.

Őriztem mind, mint titkos magot,

tenyeremben fényként éltek.

Szívem adta minden napját,

csendben, szeretetből.

Most mégis halkan fordul a sors,

és lassan bezárul.

A kert marad, él tovább,

másként.

A szél tudja, mi volt bennem,

a fű tudja, mit hagyok itt.

Egy darab Ég a tenyeremben,

egy darab Föld a szívemben.

S az Ég a fülembe súgja:

a szíved tudja az utat.

S a fény, amely most rám hajol,

csendesen tovább kísér.

Ami egyszer megszületett,

él tovább az emberi szívekben.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szív kívánságának lámpása

A kertet holdfény borította. A levelek ezüstösen csillantak, a virágok illata lassan betöltötte a hűvös levegőt. A hintaszék halkan mozdult alattam, a kezemben ott pihent az arany lámpás.

A fém melegen simult a tenyerembe. A lámpa keskeny nyílásánál halvány kék fény derengett, akár egy apró csillag. Körülöttem csend volt, csak néha rezzent meg egy levél, vagy suhant át a kerten egy lágy szellő.

A lámpásra néztem, aztán fel az égre. A csillagok tisztán ragyogtak.

A kívánságom egyszerű volt.

Azt kértem, hogy a bennem születő történetek találják meg azokat, akikhez tartoznak. Hogy egy gyermek mosolyogva hallgasson egy esti mesémet. Hogy egy fáradt lélek egy sorban megpihenjen. Hogy az alkotás öröme sokáig velem maradjon.

A lámpás fénye egy pillanatra erősebben felizzott, aztán lágyan szétáradt a levegőben.

Elmosolyodtam.

A hintaszék lassan ringott tovább a holdfényben, a kert pedig csendesen őrizte ezt a különös, arany fényt a kezemben. Valahol egy gyermek éppen az általam írt esti mesémet hallgatta, és mosolygott közben. Valaki pedig egy mondatnál megállt az olvasásban, mert jólesett a szívének.

A lámpást még egy pillanatig a kezemben tartottam, aztán felnéztem a csillagokra, és elmosolyodtam. Mert abban az órában már tudtam, hogy ami egyszer ilyen tisztán megszületik a szívben, az előbb vagy utóbb otthonra talál.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kell a fény, kell a szeretet

Én magam vagyok az út,

csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.

Lépteim alatt fény pattan,

mint mikor a sötét Ég

csendben csillagot terem.

Mennem kell a kanyargós úton,

néha egy ív túl mélyre fordul,

néha egy lépés bizonytalan.

De az ösvény bennem él,

minden léptem jelentőséggel él.

Kell a fény, kell a szeretet,

mint sötét után a hajnal,

mint tengernek a part.

Embernek lenni e sűrű világban

oly nehéz,

mint ködben keresni az irányt.

De a szív mélyén mindig lobban

egy csendes, élő láng.

Kell a fény, kell a szeretet,

kell az együttérzés melege,

hogy a lélek lélegezni tudjon,

hogy a szív tovább dobbanjon.

Mert minden tapasztalat

egy apró fénycsepp,

mely az éj bársonyára hull.

És a fénycseppekből

lassan megszületik az út,

egy csillogó, kanyargó ösvény

a sötéten át.

Kell a fény, kell a szeretet –

mert ebből bont szárnyat az élet,

és ebből ragyog tovább az út.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szabadság ereje

Aurora Amelia Joplin festménye

Aranyló fény lobban mögötte,

sötét teste erőbe öltve.

Lépése földet rezdít,

szabad lelke messzire hasít.

Sörénye a széllel beszélget,

vad mozdulata lángot éltet.

Patája alatt parázs ébred,

tág mezők útja tárul elébe.

Sem fal, sem határ nem szorítja,

lépte nyomán a tér kitárul.

Ott halad, ahol kedve hívja,

erejét a fény kíséri ma.

Szeme mélyén tiszta láng ég,

nem parancsol lánc vagy kötél.

Szabad lélek, büszke léptű,

mély példaértékű.

Aranyfényben áll a tájon,

nincsen párja a világon.

Nincs börtön, nincs karám,

csak napfény, szél és szabadság.

www.muzsakkonyvtara.hu

Tavaszi suhanás

Kinyílt a rét, zöld útja vár,

napfény csillan a domb oldalán.

Kerék gurul, a szél kísér,

illatból szőtt a friss tér.

Virág hajol a fű fölött,

méhek zümmögnek mindenütt.

Arany por hull a levegőben,

lelkemet érinti gyöngéden.

Könnyű a haladás, könnyű az út,

szívemben vidám dallam fut.

Haladok, suhanok kerekeken,

fény játszik a zöld leveleken.

Messze marad már a határ,

a rét hívogat, visszavár.

A nap melege vállamra hull,

s a tavasz lelkemhez simul.

www.muzsakonyvtara.hu

Az utolsó hang

A város szélén élt egy öreg zongorakészítő. A műhelyében ugyanaz a kavics feküdt a zongorán. Egy fiú megkérdezte:

– Miért van ez a kavics mindig a zongorádon?

Az öreg felvette, forgatta az ujjai közt.

– Mert ez volt az utolsó hang.

A fiú meglepetten nézett rá.

– Egy kavics hang?

-Elmesélem- mondta az öreg

– Aznap este vihar volt. Ő játszott, én az ajtóban álltam. Azt mondta, várjam meg a darab végét. Aztán villám csapott be, az ablak kitört, ez a kavics berepült, és ráesett a billentyűkre.

– És?

Az öreg lenézett.

– Az volt az utolsó hang, amit hallottam tőle. Mire odaértem hozzá, halott volt.

www.muzsakkonyvtara.hu