A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

A víz szava

A víz nekem nem egyszerű elem.

Nem tárgy, amit érinteni lehet,

hanem lélegzet:

az élet első rezdülése,

ahol minden kezdődik.

A víz az emléke a kezdetnek.

Ő hordozza az őst, az első fényt,

amikor még nem volt szó,

csak lassú ringás,

mint anya szíve alatt a csend.

Ha nincs víz, nincs élet.

Nem sarjad levél, nem ébred szív,

nem indul útnak a lélek hajója.

A víz az út. A víz a híd.

A víz hordoz mindent.

Amikor hozzáérek,

mintha valaki visszaérne hozzám.

A bőrön túl, a csontok mélyén,

ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,

ahol a kezdet ma is lélegzik.

A víz bennem is él.

Nem kívül, nem külön — én vagyok.

Átfolyik rajtam az idő,

és mégis: megtart.

A víz gyógyít.

Nem kérdez, nem ítél,

nem kér cserébe semmit.

Csak ölel.

És visszavisz a forráshoz,

ahol a fény először ébred,

szavak nélkül.

A vízben hazatalálok.

Mindannyiszor.

A lassú elengedés

A híd alatt lassan úszott el a fény,

mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.

A szél a kabátod szélét vitte tovább,

s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.

A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,

mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.

De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,

és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.

A szívem benned álmodott még néhány napig,

mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.

Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:

A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.

A rózsa visszanéz

A patak partján fekete víz folyt azon az éjjelen.

A hold ezüstje meg-megremegett rajta, mint egy elfojtott vallomás.

A legény a paripáról leszállva térdelt a parton.

A kezében egy szál rózsa volt — fekete, akár a bűn.

Nem dísznek hozta. Üzenetnek.

A király halott volt, a herceg eltűnt a csatatéren,

s az ország porig égett.

És mindez egy asszony miatt történt —

a nő miatt, akit most a legény keresett.

Egykor ő volt a király kedvese.

Aztán a herceg szerelme.

Végül a nép átka.

Most csak egy menyecske volt a sok közül,

aki túlélte a birodalmat.

Amikor kilépett a házból, és meglátta a legényt, nem félt.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta halkan.

– Nem a bosszúért jöttem – felelte a férfi. – Hanem az igazságért.

A nő lehajolt, megérintette a rózsát,

amelyet a vízbe dobtak.

A patak tükrében fiatal arca nézett vissza —

ragyogó, élő, szerelmes.

Aztán a kép lassan eltorzult,

s a vízben a herceg arca derengett fel.

A nő felsikoltott.

A legény csak ennyit mondott:

– Ő üzent neked.

A paripa felnyerített,

a férfi felült, és elvágtatott az éjszakában.

A rózsa tovább lebegett a vízen,

és ahol elhaladt, a patak vize vérré változott.

Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.