A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

Őrzöm álmod

Alszol csendben, s én ágyad szélén ülök,

Arcodhoz hajol a szívem titokban.

Őrzöm minden álmod, minden lélegzeted,

Szerelmem lágy fénye vigyáz reád ma éjjel.

A Hold fényén táncolnak árnyak,

Simogatja arcod a puha éj.

Nincs zaj, csak a szíved halk dobbanása,

S én itt vagyok, hogy ne légy egyedül.

Minden szívdobbanásod hozzám ér,

Minden álomkapu nyitva áll még.

Őrzöm a csendben, míg reggel jő,

Míg újra és újra rám talál lelked.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

A síró szél

A szél sírva suhant végig az elhagyott falun, mintha régi fájdalmakat keresne a repedezett kövek között. Mira félve állt a rozsdás kapu előtt, kezében egy kulcsot szorongatva. Gyerekkorában a nagymamája azt mondta neki, hogy e kulcs egyszer ajtót nyit majd a boldogságra. Most azonban csak egy omladozó, rozoga ház várta, ablakaiban fekete üresség, mintha az idő falja volna a fényt, és minden álom elporladna benne.

– Itt vagyok… – suttogta a szélnek, mintha választ remélne, de csak hideg fuvallat felelt.

A kulcs kicsúszott ujjai közül, beleveszett a porba. A szél felkapta, elsodorta, mintha soha nem is létezett volna – ahogy az ígéret sem.

Ha tényleg szeretsz

 

Mondd ki: szeretsz…

hadd ringasson a szó,

mint szellő érintése,

mely szerelmet hordozó.

Ha tényleg szeretsz,

keresel, és jössz felém,

ujjad hegyével gyengéden érintesz,

szíved vágytól dobbanása:

szerelmünk örök tánca.

Ha tényleg szeretsz,

időt ajándékozol,

hisz a jelenből születik

a múlt, s a múltból épül a jövő.

Ha tényleg szeretsz,

őszintén kérdezel, érdeklődsz,

szívből, szeretetből.

A szó is simogat,

bizserget, ölel,

a tett és érzés együtt

valóságot teremt.

Mondd, szeretsz-e?

Szíved ha adna hangot ma…

lelkem a boldogságtól szárnyalna,

hiszen a szavakból

örökkévaló lesz az ima.

A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.