Csak úgy…

Néha meg kell állni

csak úgy magunkba szállni,

belerepülni a saját szívünkbe.

Néha mély levegőt kell venni,

a természetben elmerülni,

meglátni azt, ami kincset ér,

a Teremtő gyönyörű festményét.

Néha le kell vetni a cipőt,

mezítláb a földhöz érni,

Földanyát magunkba szívni.

Hiszen az élet nem csak rohanás,

az élet nem csak egyetlen egy szívdobbanás.

www.muzsakkonyvtara.hu

Színekből szőtt nő

,

Színekből szőtt nő áll a fényben,

hallgat a semmi peremén.

Sem kéz, sem emlék nem tartja őt,

a színek mégis csendesen.

Feje lehajtva – belső figyelem,

mint tó tükrén ringó hajó,

védelem és sebezhetőség

egy színruhában összeforró.

Rétegzett fény a bőr helyén,

időből szőtt energia,

ami fájt, sötétebb árnyalat,

ami öröm volt, tiszta fény.

Ma kék az út, holnap arany,

mégis ugyanaz a dallam él,

élő változás árad szét körülötte,

mint vízen lebegő fénylevélből.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy mosoly

Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.

Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.

Ekkor megszólalok magamban.

– Itt vagy, szomorúság?

Kérdezem.

– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.

– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.

Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.

– Látlak tisztán – mondom neki. –

És ettől máris változik bennem valami. A kedvem nem lesz hirtelen vidám, csak könnyebb. Az érzéseim mozognak. Jönnek-mennek mindenfajta érzések. Ennyi az egész. Nem kell velük küzdeni, csak észre kell venni őket. Figyelni.

– Akkor most mi lesz velem? – kérdezi a szomorúság.

– Semmi különös – felelem. – Maradhatsz is, mehetsz is. Most csak észrevettem, hogy itt vagy. Legyél csendben, megférsz. Aludj.

Egy mosoly. Egy kedves gondolat önmagunknak. Mert a legfontosabb önmagunkat szeretni. Ez nem egoizmus. Ez egyszerű szeretet. Saját magunk szeretete.

Kint tovább esik az eső. A szél is fúj. Én itt vagyok. Jól vagyok, jelenlétben...

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendes lépések

A talpad alatt érzed a nedves talajt.

Itt most megáll egy pillanatra minden.

A lépések kissé nehezek,

hoznak magukkal emléket, terhet,

napokat, amikor visszafordultál volna,

de mégis mentél tovább.

Menni kellett.

A fény a bokádnál rád tapadt,

mint a por, azoknak a helyeknek a nyoma,

ahol álltál remegve,

és nem történt baj.

A Föld örül veled,

ismeri a súlyt,

ismer téged,

minden lépésedben.

A járás közben lassan elcsitul,

ami volt, elmúlt.

Marad a test ritmusa,

a belső igen,

és a halk felismerés,

hogy ami megtörtént, úgy volt jó.

Ahol áthaladsz,

ott megnyílik a tér.

Minden lépésed

imává válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem tananyag

Az évek során összegyűlő tapasztalat és bölcsesség átadható. Sok öröm, sok nehézség, sok újrakezdés, sok csendes felismerés sűrűsödik össze benne. Az élet minden területén van tanulnivaló, mégis van egy tudás, amely minden más fölé ér: a szeretet gyakorlata. A figyelem. Az, hogy a mindennapokban hogyan marad ember az ember, akkor is, amikor fáradt, amikor siet, amikor tele van a feje, és könnyebb volna elfordulni.
A lexikális tudás megszerezhető. Iskolában, könyvekből, tanfolyamokon, önállóan. Nyelvek, képletek, dátumok, szabályok – mind fontosak, mégis csak az elme területei. Az élet azonban nem vizsgafeladat. Az élet döntésekből, helyzetekből, kapcsolatokból áll. Abból, hogyan szól valaki a másikhoz. Hogyan kér elnézést. Hogyan vállalja a hibáját. Hogyan áll fel, amikor elbukik. Hogyan marad tisztességes és kedves akkor is, amikor volna ok a bezárkózásra.
A gyermek a legtöbbet abból tanulja, amit lát. Abból, ahogyan a felnőttek élnek. Abból, ahogyan reggel indul a nap, ahogyan a fáradtsághoz viszonyulnak, ahogyan egymásra néznek, ahogyan beszélnek, ahogyan vitatkoznak, ahogyan kibékülnek. Abból, hogyan reagálnak, amikor valami elromlik, amikor gond van, amikor fájdalom érkezik, amikor újra kell kezdeni. A gyermek figyel, és mindent magába szív: a hangsúlyt, a türelmet, a türelmetlenséget, a kedvességet, a csendet is. Ezekből rakja össze magának a világ rendjét: így kell élni.
Ezért a legnagyobb ajándék az idő. A figyelem. A sok beszélgetés. Az, amikor le lehet ülni egymás mellé. Amikor van tér kérdezni, és van türelem kivárni a választ. Amikor el lehet mondani, mi történt, és azt is, milyen érzés volt. Mert így tanulja meg a gyermek, hogy az érzésnek helye van, a hibának helye van, a kérdésnek helye van, és a szeretet tartás.
A generációk között a legértékesebb híd a minta. Az élő példa. Az, hogy a gyermek lássa, milyen a mindennapi szeretet: megköszönni, amit kapott, észrevenni a másik fáradtságát, segíteni szó nélkül is, bocsánatot kérni őszintén, kitartani, tisztelettel határt húzni, szembenézni a problémával, és közben embernek maradni.
Így látom, így érzem – ez a generáció tartása, alapja. Erre van szükség.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatok pihennek

Meleg levegő simul a bőrömre, lágyan,

illat lép át rajtam, hangtalanul.

Virágpor időzik egy lélegzetig,

és a derű belül mosolyra hajol.

Hajszálamat simogatja a reggel lehelete,

egy érintés emléke lassan elold.

A testem tudja a lassú megnyugvást,

vállamon illatok pihennek.

Jelen vagyok, áttetszőn, mint a szellő,

ahogy a virágok szirmához ér.

A Föld megtart, az Ég átemel,

bennem minden finoman élő.

Ez most illatból és suttogásból áll,

lassan hullámzik, és összeér.

Légi és földi egy mozdulatban,

ölelésébe beleolvadok.

www.muzsakkonyvtara.hu

A zöld csönd

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

www.muzsakkonyvtara.hu

Idő sínei

Utazom oda, ahol a hajnal vár,

vállamon fény ül, meleg és tiszta,

a levegő lassan belém talál,

lélegzetem útlevél, pecsét rajta.

Utazom tovább, a táj bennem él,

mezők ringanak a szív ritmusán,

illat száll, mint halk levél,

érint az emlék, puhán, igazán.

Utazom csendben, sínek az idő,

a pillanat halkan mellém ül,

a fény beszél, és válaszol,

bőrömön az élet végigfut, mely oly gyönyörű.

Utazom álmomban, és ébren is még,

szemhéjam alatt színek zenélnek,

minden érkezés egy ölelés,

ahol a jövők összenevetnek.

Utazom kézben tartott meleggel,

ujjak rajzolnak rám lassú jelet,

a test emlékezik minden reggel,

ahol az út szeretetté lett.

Utazom haza, bárhová is érkezem,

mert bennem nyílik minden állomás,

a holnap csendje rám ismer halkan,

és az élet rám mosolyog tovább.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér jelenlét

Hófehér galamb méltósággal van jelen.

Tollazata tiszta fehérség,

szárnyai Ég emlékezetét hordozzák,

létezése szelíd, alázata természetes.

Jelenléte körül a tér átrendeződik,

a fény finomabban ér földet,

mozdulatok lassabban születnek,

valami a helyére simul.

Szemében halvány derű pihen,

mint reggeli fény a fehér kövön,

amelyet árnyék már elkerül,

és megtartja világát.

A galamb közelsége

vele együtt a bizonyosság,

a tisztaság létezik,

a láthatón túl derengve, finoman jelenlévőn.

www.muzsakkonyvtara.hu

Utolsó darab

Megszülettem, igyekeztem,

kisangyalból ember lettem.

Ide is, oda is illeszkedtem,

szeretettel tettem.

Próbálkoztam, alázkodtam,

önmagamat félretettem,

elvárások sorfalában

mindig más ruhájában jártam.

Ezernyi pofon jött sorban,

kemény jelek, lassú tanítás,

s végül belül halt meg minden más.

A hiány maradt, hasadás.

Tanultam, figyeltem,

a Föld alól is visszajöttem.

Hitem vitt át a mélyen.

Nem hitt bennem senki,

a kéz máshonnan nyúlt felém.

Onnan, ahol a szeretet beszél.

Angyal? Isten?

Vagy a bennem élő hit?

Ők raktak össze lassan.

Az utolsó darabot is megtaláltam,

bátran a helyére illesztem,

életem most végre egyben,

az utolsó darab a kezemben.

www.muzsakkonyvtara.hu

Új arc

Volt idő,

amikor tükörbe nézni

fájdalmasabb volt,

mint elfordulni.

Az arc idegen lett –

mintha túl sok mindent látott volna,

túl sok búcsút,

túl sok mélységet egymás után.

A mosoly megmaradt,

ám mögé költözött

valami kimondatlan.

A repedések lassan jelentek meg,

észrevétlenül.

Ott futnak végig

az emlékezés vonalai,

ahol egykor kérdések égtek,

de válasz sosem érkezett.

Mégis –

ez az arc megtanult szeretni igazán,

remegve is nyitva maradt.

A törések mentén

fény szivárgott be,

ahol fájdalom lakott,

most csönd ül a vonalakon.

Ez az arc már hordozza

mindazt, ami rajta áthaladt,

és ami közben megszületett.

Amikor ránézel,

talán a saját történeted néz vissza –

mert egyszer minden arc

átalakul attól,

hogy élni mer.

a múltból új arc érkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lángfonál

Két ember áll a csend peremén,

gyufaszál-testük feszülve vár,

remeg a tér középen,

mint lángfonál két szív között jár.

A láng véget ír – vagy kezdetet?

Parázs rezdül a mozdulat alatt,

a pillanat izzani tanul,

a fény árnya falakra tapad,

mint hamuíz a torok mélyén.

Füst még alszik az érintésben,

a tér halk ígéretté hajol,

két sors áll egy lélegzésben,

mielőtt a tűz fellobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sebben is él

A természet oly csodálatos –

a sebben is él.

Kivágott törzs áll a fény alatt,

törzsében múlt idő emlékei remegnek,

a balta bennmaradt mozdulat,

egy döntés súlya.

Virág nyílik ott,

ahol végnek hittük.

A Föld tud valamit, amit az ember felejt –

hogy a törés átjáró,

és a zuhanás irányt vált.

Közöny jár körülöttünk,

tekintetek elcsúsznak,

szívek takarékra zárva.

A természet közben beszél.

Csenddel.

Színnel.

Növekedéssel.

A virág élni akar,

a gyökér kapaszkodik,

a fény visszatér.

Aki fájdalmat hord,

ugyanebből a törzsből sarjad,

várja a saját idejét.

Ahol kivágták az életet,

ott új nyelven szólal meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fény

A fény reggel az ablak peremére ül,

lassan kibomlik a hideg üvegen.

Arany ujjai végigsimítják

a fák hóval terhelt vállát,

a világ emlékezni kezd

arra, hogy élni jó.

Odakint irányt rajzol a csendbe,

utat nyit a mozdulatlanban,

megszólítja a tájat,

és minden árnyék

szelíden helyére lép.

Belül másként érkezik.

Lélegzetként,

egy halk igenként,

amely átfut a mellkason,

kisimítja

a kimondatlan rétegeket.

Ez a fény tart meg,

amikor a külső idő elcsendesül.

Ismeri a nevem,

jelenléttel válaszol.

Kint ragyogás,

bent otthonosság.

Két irány, egy forrás.

Amikor összeérnek,

a szív megnyílik,

minden a helyére simul.

Szépség

A szépség reggel kezdődik,

amikor a pohár peremén megcsillan a fény.

Ott van a konyhaasztalon felejtett morzsában,

egy kéz nyomában a kilincsen.

Abban, ahogy a test tudja,

merre forduljon csend idején.

Ott van egy szempár ívében,

hosszú pillák árnyékában.

Ahogy a tekintet tartalmazza

mindazt, ami kimondatlan.

Egy nézés, amelyben megpihen

a másik tekintet.

A szépség dolgozik finoman.

Egy levél erezetében,

egy virág szárában,

és az arcon is –

ahol a belső

külső formát kap.

Belül születik,

kifelé halad.

Mint egy lassú, biztos mozdulat.

A szépség ott van.

Mindenhol.

Amikor jelen vagy,

láthatóvá válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

Só

A só az élet ujjlenyomata,

kristályba zárt emberi könny,

bőrön maradó emlék,

időn és tengeren túl.

Ott él minden falatban,

ahol a csend ízzé sűrűsödik,

ahol az emlék megszólal,

és a test emlékezni kezd.

A só összeköt testet, sorsot,

seb és gyógyulás határán,

egy csipetben gondoskodás,

többletében könyörtelen igazság.

A só mértékre tanít,

hol válik súllyá az élet,

íz ott születik meg,

ahol a szív jelen marad.

Minden könny tengerré érik,

minden hallgatás mélyül,

az élet végül mindig megsózza önmagát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Összhang

A vízbe lépek, fény simul reám,

Nap melege bőrömön szelíden ring.

Virág hajol, színe hozzám beszél,

az élet lassan bennem is él.

A hűvös átjár, tisztára mos,

minden rezdülés bennem otthonos.

Víz és fény egy ritmusra él,

szívemmel együtt lélegzik a tér.

Eggyé válok a parttal, a Nappal,

csodák íródnak bennem halk dallal.

Összhang születik szelíden,

megérkezik mélyen a csendesen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok…

Lépteim mögött fény marad,

csendben izzó, halk nyomat.

Szó előtt is, szó után

jelenlétem útmutatás.

Ahol járok, ott derül,

a sötét félrehúzódik belül.

Hangom nélkül is adok,

magam vagyok a mondatok.

Versben, prózában,

egy tekintet tartásában,

amit mondok, amit élek,

őszintén osztom a térben.

Lábnyom vagyok fényben írva,

jelenlétté formált remény.

S remélem, nyomot hagyok –

valakiben tovább ragyogok.

Utazás

Az élet nálam hosszú utazás,

minden kanyar emlékbe hajlik vissza.

Viszek magammal elhallgatott szavakat,

és mindazt, ami egyszer bennem maradt.

Állomások jönnek – arcok, terek, idők,

van, ahol megpihen bennem a fény.

Van, ahol fájdalom ér,

a csend megtanít figyelni.

A veszteség súlya is irányt ad,

a fájdalom mélyebb térképpé válik.

Amit elengedek, helyet nyit,

s új lépések születnek.

Az út alatt formálódik a nevem,

a hang, amely már az enyém.

Minden bennem mozdul tovább,

ahogy haladok – a választás az enyém.

Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.