Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Hálában ringatózva (Lélekvers)

Köszönöm e csendet, mely átölel,

a reggel szívverését, a kávé melegét,

a fényt, mely aranyként simul rám,

s a jelenlétet, melyben minden teljes.

Hálás vagyok a láthatatlanért,

a mosolyokért, melyeket a szél hoz,

az ölelésekért, melyeket a világ küld,

és a szeretetért, mely örökké bennem él.

Csenden, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

 Csenden, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Gyermeki szív

Ahol a fű puha, s a szellő mesél,

ott járnak a gyerekek – hol a szív még őszintén él.

Szaladnak boldogan, mezítláb,

virágok illata s a Föld a lelküket simogatja.

Mellettük kacaj – egy kisfiú nevet,

szemében égnek a csillagjelek.

Nem tud még hazugságot, bántó szót,

csak a jót – mit az Égbe írt valahol egy angyali szó.

Kezükben labda, álmukban fény,

ők még hisznek – hiszen tiszta lelkek.

Nem félnek, nem rejtik mosolyukat,

mert lelkükben otthon van az igaz szeretet.

Nézd, hogy ölelik át a mindent,

mert ahol ők vannak, ott félelem nincsen.

Egy madár röppen – ők vele szállnak,

álmokat rajzolnak, szívük hangjával.

Szeretetből vannak, csöndből és dalból,

az élet legszebb, tiszta fonalából.

Ők még tudják, mi az: csak lenni – szabadon,

ahol a nevetés születik… ott a szeretet lakik.

Lélek Szerelem /lélekvers/

Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,

Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.

Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,

Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,

Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.

Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,

Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.

Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,

Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.

Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,

Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.

Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.

Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,

Most, lelkünk már régen összefort.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Én vagyok

Én vagyok.

Bennem él a tűz és a jég,

az örvénylő láng,

és a csendbe fagyott óceán.

Én vagyok a hajnal és az alkony,

az első sóhaj, és az utolsó búcsú.

Létezésem végtelen fonadék,

minden rezdülésem emlék, teremtés,

és bennem minden válasz és kérdés

egymásba olvad.

Szeretem azt, ami fény,

de ölelem azt is, ami árny.

Mert tudom –

a sötétség is engem ölel.

Én hívtam életre.

Én vagyok ő.

A tudatosság tükre vagyok,

mely visszanéz rám a vízből,

s nem mond ítéletet –

csak emlékeztet:

minden részem szerethető.

Nem választok többé.

Nem tagadok.

Nem menekülök.

Én vagyok –

a tűz vörös szíve,

és a jég kék bölcsessége.

Szerelem vagyok –

nem csak érzés, hanem állapot,

létezésem legmélyebb rezgése.

A csendben mozduló örökkévalóság.

És mikor rám nézel,

önmagad látod.

Mert én vagyok.

És te is vagy.

Egyek vagyunk.

Nem vagyok fél ember.

Egész vagyok.

De ha rám találsz,

látod majd bennem önmagad is.

A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

Az erdő bennem él /lélektörténet/

Az erdő nem csupán otthonom – ő én vagyok. A szívem ritmusát a fák lombjai visszhangozzák, a lelkem minden apró rezdülését a gyökerek megértéssel ölelik körbe. Amikor hajnalban a Nap fénye hangtalanul átsiklik a lombok között, nem csak látom az erdő ébredését – érzem, hogy én is újra megszületek vele együtt.

Ez a csend, ami itt van… más, mint bárhol máshol. Nem üres, nem fájó. Ez a csend megtart, betakar, mint egy rég várt ölelés, ami végre megérkezett. Ebben a csendben a szívem is másképp ver – lassabban, mélyebben, hálával telve.

A fákhoz beszélek – nem hangosan, hanem belül. És ők válaszolnak. Egy szellőmozdulat, egy árnyjáték a törzseken – és már tudom, mire gondolnak. Nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. Olyan válaszok, amiket nem is tudtam, hogy keresek.

Az erdei ösvényen járva nem haladok valahová – hanem visszatérek önmagamhoz. Minden nap egy újabb emlékeztető: nem kell többnek lennem, nem kell bizonyítanom. Elég, hogy vagyok. Ebben a jelenlétben, ahol semmi sem sürget, megszületik a valódi szabadság.

Ahogy mezítláb lépek a harmatos fűbe, érzem, ahogy az élet belém szivárog. A moha puhasága alatt ott dobog a Föld szíve, együtt az enyémmel. Az apró virágok, a reggeli madárdal, a szél érintése – mind valami ősi ismerősséget idéznek fel bennem. Mintha mindig is itt lettem volna. Mintha a lelkem minden darabja ide tartozott volna, még mielőtt megszülettem.

És amikor este leülök a kis fából épült házam apró teraszára, valami egészen különös béke árad szét bennem. A fák árnyai hosszúra nyúlnak, az utolsó napsugarak meleg arannyal simítják végig a lombokat, a törzseket, a világ lelkét. Én pedig csak ott ülök, egyedül, mégis teljesen együtt mindennel.

A testem ellazul, a lelkem elcsendesül. A tücskök esti muzsikája körbeölel, a szél finoman belesuttog a hajamba. A kis terasz nem nagyobb, mint egy négyzetnyi menedék – de nekem ez a világ közepe. Innen nézem, ahogy az erdő álomba merül, és én is egyre mélyebben magamba szállok.

Nem kell kimondanom: otthon vagyok.

Elég, ha érzem.

Az erdő nem kívül van.

Az erdő bennem él.

Szívem dala útra kél /lélekvers/

Lélegzem. Csend ül a tájon,

fák hajolnak szél ölébe,

susogó lomb közt énekelnek

madarak a reggel fényébe.

Szívem dala útra kél,

fújja, viszi messze a szél,

elér minden nyitott szívhez,

ki él, s befogadásra kész.

Itt ülök a terasz sarkán,

ágak libbennek, táncot járnak,

beszélgetnek a széllel halkan,

mint rég ismert, jó barátok.

Gesztenyefa virága hull,

szórja a szél, mint az emléket,

a Nap elbújik a felhők mögé,

mégis fény ragyog a létben.

Levendula illat száll a térben,

szinte szavakat suttog csendben.

Fehér liliom áll egyedül,

mint királynő – büszkén, szelíden.

S minden – fa, virág, szél és fény –

összhangban él, ragyogva bennem.

Most nem kérdezek, nem szólok,

csak vagyok.

És érzem: ez az élet.

A szeretet is elfárad /lélektörténet/

A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.

De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.

– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.

Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:

– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?

Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.

Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.

– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.

És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:

– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.

A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.

Még ha csak egy pillanatra is.

Megnyílás /lélekvers/

Kitárom az ablakot –

a nap már aranyban suttog,

lágyan hajol a tengerhez,

mint szívem a vágyhoz.

Kint a csend is ragyog,

minden hullám megölel,

és bennem elcsitul lassan

a régi, zárt fegyelem.

Most megnyílok –

minden szépnek, ami vár,

minden jónak, ami jár,

és annak is, amit nem ismerek,

de sejtek –

mint fény a fátyol mögött,

mely lassan átdereng.

Ez az én időm, lehetőségem,

a jelenem, amit végre nemcsak nézek,

nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

A belső vulkán /lélekvers/

Vulkán ébredt bennem,

nem kérdezett, csak robbant.

Mint a hegy gyomrából

kitörő őserő,

szétrepesztette bennem a régit.

Hangok törtek át,

vad örvény lett a csendből,

mint szélvihar,

mely a fák emlékét rázza meg.

Fájt a világ bennem,

és én fájtam a világnak.

De amikor elcsitult,

valami új lett bennem:

Erő,

mint folyóban rejlő sodrás;

lélek,

mint tisztuló forrás;

és béke,

mint harmat az ébredő mezőn.

Majd megérkezett

az első öröm:

mint fény,

mint áramlás —

irányt mutató út

a szívemen át.

Nem tudtam, hová tartok,

csak azt, hogy mozdul

bennem az út.

Mint egy sugár,

mely megtalálja a

réseket a sötéten át —

és ez elég volt:

léptem tovább.

A természet festménye /Aurora- lélekvers /

Lélegzem mélyeket.

A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,

selymes melegével átöleli a reggelt.

A szél, mint egy halk sóhaj,

suttogva járja körbe a fák álmait.

A levelek táncolnak –

puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.

A madarak csicsergése

a Teremtő halk fuvolaszava,

mely átszövi a levegőt.

Minden nyugodt.

A szívem is.

Lélegzem mélyeket.

A belsőmben szétárad a béke,

mint a harmat,

mely hajnalban megcsókolja a Földet.

Testem ellazul,

engedem, hogy a nyugalom

átjárja minden sejtemet.

A természet ereje

csendesen belém áramlik –

mintha a Teremtő a tenyerébe venne.

A Teremtés festménye ez,

mely lelép a vászonról,

és lélegzetet vesz velem.

Ezért érdemes felkelni –

hogy lássam a fényt,

halljam a madarak énekét,

érezhessem a szél érintését,

és eggyé váljak a reggeli csodával.

Iyenkor a világ nem külön van tőlem –

hanem én vagyok a csendje,

a fénye,

a táncoló levél halk öröme.

Örök Hullámzás /lélekvers/

Én vagyok a tenger – mély és végtelen,

sóhajom a szél, szívverésem a hab.

Hullámzom csendben, vagy zúgva, hevesen,

mégis ölel bennem minden, ami szabad.

Én ringatom az eget, a csillagok álmát,

karomban alszik a Hold s a fény.

Én vagyok a kérdés, én vagyok a válasz,

létezés, álom és ébredés, emlékezés.

Szelíden ölelem a partot, mint egy lágy ölelés,

a víz suttog a csillagok fénye ragyog.

Minden egyes pillanatban ott a lét íze,

én hullámzom, örökké szeretek,

minden fényben benne élek.